Babiczky Tibor: Magas tenger 
Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal
Magvető, 2014.

Lehetne címverzió: Az utolsó író harakirije.
Ha a számos – remek – intertextet az író írói és nem olvasói teljesítményének tudnám be, akár ötöst is kaphatna, de így is bőven megvan az „ajánlom mindenkinek”-osztályzat. Igaz, kissé depresszív, mintha nyomozónk Tóth Kriszta légnyomásos gangjáról menekült volna Borbély Szilárd elsivatagosodott tájain át, útközben még meg is botolva a rosszul elkapart Mesijásban.

„A köd leszállt a háztetők közé. Először az utcalámpák fénykörét töltötte meg, majd ráfolyt az autókra, végül szétkenődött a járdán.”

„A nyomozó talált egy cikket a közlekedés-kultúráról. „Ahol a kultúra szót ilyen szövegösszefüggésben használják, ott már káromkodni sincs értelme” – gondolta.”

Nem csoda, hogy kisebbfajta horror, ami a Nyomozó életét és képzeletét kitölti – már az alkohol ködfelhőin túl. Lélektani noir, az ég fekete és az ereszek magasságáig zuhant és ott megszorult, a csillagok pislákoló utcai lámpák csak. És mintha egy pillanattal lennénk a War Z kirobbanása előtt (de nem, nem zombis). Vagy kevésbé filmszerű hasonlattal Vörösmarty legfeketébb hangulatát is idézhettem volna – számos bölcselőt meg is idéz morogva és dünnyögve a Nyomozó, Bergsont, stb. De ezt a hangulatot, ami itt maga az idő, nem lehet „elmesélni" - éppen ahogy "a Parsifalt is képtelenség dúdolni”.

„Nem számít, hogy huszonhat vagy negyvenkét éves az ember, ha egyszer belé költözik egy megvert kamaszfiú, és képtelen megvigasztalni, rámegy az élete. Nem lehet elűzni, mert visszajön. Nem lehet eltemetni, mert mindig kiderül, hogy nem halt meg. Nem lehet magyarázkodni, szép szóval, érvekkel hatni rá, mert ismeri – még mielőtt kigondolnánk – az összes magyarázatot, szót és érvet. És nem érdekli. Csak megvigasztalni lehet. Vagy beletörődni a kudarcba. Az előbbihez a lélek női oldala szükséges. Az utóbbihoz a férfi, aki mögött áll egy nő.”

„Az apákat sosem ábrázolják sírva” – gondolta a nyomozó. „Az apák csak állnak összeszorított szájjal. Mint megannyi félelemre edzett segglyuk. És szépen lassan felzabálják a fiaikat, amiért nem hajlandók megérteni és elfogadni ezt a kérlelhetetlenséget.”

"Nyáron, ellenfényben nincs halál. Legfeljebb eltűnni lehet. Ami kegyelem."

Hősünk, Anti (vö. antihős) (vicc volt) többet él a kocsmákban, mint odahaza (vö. "Eszébe jutott, hogy nincs otthon sör. Eszébe jutott, hogy nincs otthon.") Mellesleg irodalomtörténeti (vagy inkább csak sörtörténeti) kuriózum, hogy a kortárs tollforgatók (és korsóemelgetők) közül elsőként emeli be az alig egy-két éve tartó "sörforradalom" relikviáit: remek kézműves söröket (pl. Keserű méz, Tuck barát) nevez meg (és vedel), a hírekben is szereplő kocsmákat jár be (a kötekedő önkormányzat – no meg a cigirendelet – miatt bezárással fenyegetett lakáskocsmában (Skanzen Club) törzsvendég, annyira, hogy már-már a sörcsapok alá ágyaznak meg neki.

Apró (?) szépséghiba, hogy a sör nevét rosszul adja meg – vagy rosszul emlékszik rá: „A nyomozó ekkor a barna sör mellett döntött, Tuck barát a neve, ment és csapolt egy korsóval, mélyfekete ital, a tetején sűrű fehér hab, egyértelmű, mint egy istenítélet.” (p50.) A Tuck barát nem fekete, hanem egy sötéten aranyló, netán mélyborostyán ale, ami viszont szép sűrű fekete, az a szintén győrzámolyi Bors Serfőzdétől a Sherwood nevű stout, lásd pl. itt – na végre sörös oldalt linkelhettem egy regény mellé!) „Ma világos sört iszom, ami a régiek olvasatában azt jelenti, a józanság felé haladok.” Amikor ezeket írta, biztosan valami sötét sört ivott közben…

"A nyomozó alapvetően idegenkedett a kávézóktól. A kocsmákat szerette. A szétfolyó és töppedt lassúságot. Képtelen volt megérteni az izgatottságot, ami a kávézók sajátja. A kocsmában mesélnek; mindig ugyanazt. A kávézóban vitatkoznak; mindig másról.”

(Sörész szemmel némi zavar az erőben, hogy nem csak efféléket vedel, de még a Borsodi-féle lőrék nevét is képes leírni – emellett persze tisztes alkeszként végigissza a teljes itallapot.) Ami kissé pikáns még e témában: írónk éppen (egyik) saját törzshelyét robbantja fel a lapokon – úgy tudom, a könyvben megsemmisülő Hrabal nevű közintézményben ő maga is gyakran megfordul(t). Nyitás után, kora délutáni időpontban „robbantja fel”, szinte csak a személyzet testrészeit kaparják össze, ez talán lélektani vezeklés odahaza az asszony előtt: többé nem megy ilyen korán, már nyitáskor kocsmázni?

"– Apa, mi az az impotencia?
– Az maga a szabadság, fiam – válaszolta neki röhögve a kolléga. – Amikor végre megnyugodhatsz, mert esélyed sincs többé beszállni a versenybe. Nem űz és nem hajt semmi. Hátradőlhetsz, és szétnézhetsz magad körül. Mint egy műkedvelő."

Nem igazán tudom hova elhelyezni az írói szándékot, de az egész novellafüzérnek mintha lenne egyféle önterapikus jellege, mintha ezzel csalogatta, tépte volna ki magából azt, ami hősünkre vár a kötet legvégén. Mely történet egyik eleme annyira bizarr és valószerűtlen egyébként, hogy a nagybetűs életnek nevezett káosz táncrendjében simán el tudom képzelni. Épp mostanában jelent meg egy címében a műfajiságát is összefoglaló „Írd magad boldogra!” ("kreatív írás gyakorlatok") – ez itt most az „írj, hogy túlélj”-kategória lehet talán.

„A nyomozó visszaült a padra, és tovább bámulta a kisvasutat. Egészen biztos volt benne, hogy az életben ennél közelebb nem kerülhet a mennyországhoz.”

Összességében: eddig csupán egy kisebb plágiumvita nyomán ismertem a fiatal (1980-) szerzőt (hja, az a fránya intertextualitás-járvány), akit eddig „csak” költőként tartottak számon. Négy verseskötete után (Istenek vagytok, 1999 Püski; A felvezető kör, Tipp Cult, 2001; Levegővétel, 2007; A jóemberek, Magvető, 2011) ez most az első prózakötete. Regényírói bemutatkozása bizony mondom, nagyot szólt. Nem lesz könnyű a hovatovább.

Amúgy meg aki szerint ez egy krimi, az egy marha. (Állítólag egyes bótokban közéjük dugják.)

(Még több idézet: moly.hu)