Fura változásokon esik át a jezsuita szóhasználat: míg az új, jezsuita pápa, Ferenc ablakot nyit a világra a Vatikánban, pár évszázaddal korábbi eleink nem éppen a fesztelenebb vallásos élményre meg holmi új, progresszív teológiára, sőt liberalizmusra gondoltak, ha szembejött velük egy jezsuita. Biztos vannak, akik szerint nem a rend változott meg, hanem a világ mozdult el mögöttük, de ezt már inkább hagyjuk meg másféle (hit)vitáknak, itt most mindössze egy, a 18. századi jezsuitákhoz szorosan kapcsolódó cenzúratörténeti könyvecskét nyitunk fel. A füzetnyi ki kötetben szerzőnk, a PPTE kutatója egy kéziratot mutat be, mely a 18. századi cenzoroknak szolgált gyakorlati segédletül munkájukhoz. A téma jelentőségéhez kissé képest alulreprezentált a történeti kutatásban, ezért is jelentős kiadvány ez, mind hosszas előtanulmányával, mind a második részében szöveghűen közölt – természetesen latin nyelvű - kézirattal.
Systematica collectio
sajtó alá rend. és a bevezetőt írta Stempely Irén
Pázmány irodalmi műhely, Források 7.
Piliscsaba : PPKE BTK, 2013., 94p
"A szabadgondolkodók is ellenfeleik elhallgattatására használták, pl. Diderot (1713-84) részt vett a francia állam ~jában, s mindent megtett azért, hogy Morellet abbé nemzetgazd. művének kiadását megakadályozza."(Magyar Katolikus Lexikon > K > könyvcenzúra
Egy kis szakzsargon: a hazai elődöket követve (Fináczy Ernő, stb.) „cenzúrán” az előzetes, „revizori” munkán pedig az utólagos, kinyomtatás utáni vizsgálat értendő (bár a szakirodalomban a kettő néha keveredik, akár szinonimák szintjén is).
A legtöbb ide vonatkozó forrást természetszerűleg Bécs és Esztergom őrzi, a kötetcímben is szereplő kézirat mégis a budavári nemzeti könyvtárban várta, hogy feltárja a fiatal kutató. Még az alapító Széchényi Ferenc gyűjteményével került be a mai kéziratállományba, és szerencsére több példányban is fennmaradt.
Jellegénél fogva nem mai értelemben vett szerzői munka, inkább összeállítója, nem 'auctora' van, útmutatásokat követ, s mint Stempely Irén megállapítja, egyedül a gyakorlati résznél mutatkozik meg a szövegfogalmazó rutinja, alighanem gyakorló cenzor forgatta itt a lúdtollát valamikor a 18. század utolsó harmadában. Alapjául az 1726-1772 közti rendeletek, leiratok szolgáltak – az utolsó évszám sem éppen kerek, de érthető: 1773-ban feloszlatják a jezsuita rendet. (A cenzorok általában ezután is ők maradtak, csak már nem mint a rend tagjai.)
A cenzúra hivatalának feje a pírmás volt, a gyakorlatban nagyrészt a jezsuiták gyakorolták, azok, akiket erre a rendfőnök felterjesztett a pírmás elé, őket, idehaza legalábbis, a két főfoglalkozású jezsuita könyvvizsgáló irányította Pozsonyból.
A tulajdonképpen nem is hivatalos útmutató alighanem maguknak a cenzoroknak a kívánságára készült, hogy a rengeteg, folyamatosan érkező rendelkezést összesítsék számukra, mint ezt már Szelestei Nagy László is megállapította. (Könyves bloggerek vajmi ritkán „süllyednek” lábjegyzetek olvasásának szintjére, de merő tiszteletből is meg kell említenem pár hivatkozott forrást).
Magyarországon, bár előzményei II. Lajosig és I. Miksáig nyúlnak vissza, III. Károly építtette ki az előzetes cenzúra intézményét. Első, 1724-es rendelete értelmében mindennemű vallási kérdést a király személye alá rendelve, még a Helytartótanács sem folyhatott bele az esetleges cenzúra folyamatába – hiszen cenzúráról még sokáig csak valllási kereteken belül beszélünk. Belefolyik majd, de nem mint a megrendelő, hanem végrehajtó szerepben. (Más szemszögből jogfosztás történt, mert egy 1689-es rendelet még a magyar kormányzat számára írja elő a „könyvvizsgálatot.”) Az első témánkba vágó akta a korból 1726-os: a lőcsei evangélikusok panaszkodnak könyveik cenzúrázására.
A jezsuiták kiválasztása erre a szerepre indirekt volt: tkp. a bécsi egyetem kapta feladatként II. Ferdinándtól a könyvvizsgálatot 1623-ban, és hát úgy alakult, hogy ott csak ők tanítottak. Majd' egy kerek századdal később III. Károly úgy módosította ezt, hogy a nagyszombati (jezsuita) egyetem mindenkori kancellárja a felelős efféle ügyekben. Ekkortájt, 1726-ban rendelték el pl. a mai köteles példány szolgálat elődjét – csak éppen nem könyvtári archiválás, hanem a cenzúra érdekében. (Persze nem ment ez olyan simán, a gépezet csikorgott, el-elakadt, újabb és újabb rendeletekkel kellett megolajozni.)
Lassan kettévált a politikai és a vallási cenzúra, előbbikért a katolikus egyház, utóbbiért a helytartótanács volt felelős. A revízió folyamata persze lassan haladt, ezért Mária Terézia meghagyja, hogy vidéken is álljanak szolgáltba a jezsuita cenzorok, valamint megszabta, hogy 2 hónap alatt el kell bánniuk a szövegekkel. Szintén a császárnő idején fejlesztették a „szakmaiságot” is: az egyes témákban (vallás, jog, bölcselet stb.) szakmabeli tudósok, egyetemi tanárok felügyelték a könyvvizsgálatot. A jezsuiták lassan kezdtek kiszorulni – persze a katolikus egyház megőrizte befolyását, de a cenzori hivatalnak 1764-től már egyetlen jezsuita tagja sem volt, a „Céget” egy civil, a németalföldi származású Gerard van Swieten orvos (és 'birodalmi könyvtáros') irányította halálig (1772).
Idehaza az osztrák és magyar kettős hatalmi központ megosztotta a cenzorok hierarchiáját is, sok vita volt abból, hogy Pozsonyban sokszor felülbírálták a bécsi revizori döntéseket, ezért az uralkodó többször is külön rendeletben volt kénytelen meghagyni, hogy Bécs döntései Pozsonyra is érvényesek. Ez alól mégis kivétel lett a protestáns irodalom, néha maga Mária Terézia engedélyezett pl. egy-egy lutheránus bibliát.
A kódexek korában még minden egyszerűbb volt...
Jorge, minden könyvtárőr atyja (Il nome della rosa)
A M. Kir. Helytartótanácson belül működött az a Vallásügyi Bizottság, mely magát a könyvvizsgálatot végezte. Maga a könyv a gépezetbe az államhatáron, a harmincadhivatalokon át került be. Itt az összes könyvet lefoglalták, és nem csak a könyvkereskedőkét, de minden utazóét: átkutatták a postakocsit, lefoglalták még a diákok és szerzetesek (!) könyveit is. Innen került a revizorhoz, aki szorgo lapozgatást követően jelentést tett róla a Vallásügyi Biz. felé, melyet még a püspök is átnézett, „súlyosabb esetekben” az akta eljutott a Kancelláriára sőt az uralkodóhoz is.
Persze a vámot sokan igyekeztek elkerülni, és az állam tudott is a csempészetről, legföljebb tehetetlen volt vele szemben, pl. Lengyelország felől tömegével csempészték a „szamizdatot”. De a határon túljutva sem volt teljes biztonságban egy tiltott könyv: pl. egy peregrinusnál belföldön, Esztergom mellett foglaltak le „eretnek” könyveket.
Az ügymenet lassúdad tempóban folyt: pl. a győri harmincadnak azt írták elő, hogy a zárolt könyveket legkésőbb a negyedévi elszámolásnál küldjék fel Pozsonyba – és akkor még el sem kezdődött maga a könyvvizsgálat folyamata...
Cenzornak természetesen nem mehetett bárki: szelekciójuk első szempontja a megbízhatóság volt – ez persze már teljesült azzal, hogy jezsuita rendtagok voltak. Számos nyelven kellett tudniuk, mégis megesett, hogy olyan kínos helyzetbe kerültek, mint a CIA Oszamáék idejében, amikor rájöttek, hogy alig van arabul tudó ügynökük: a cenzori hivatal meg éppen a korai „francia felforgatók”, Diderot és Voltaire idején átmenetileg kifogyott a franciául olvasó kollégákból.
Kissé Aczél György idejét idézi meg (ha nem is éppen az események sorrendjében) Verseghy Ferenc (1757-1822) ,
aki előbb maga jelentkezik cenzori állásra, majd börtönbe kerül egy fordítása miatt.
Verseghy 1789-ben és 1792-ben cenzori állásért folyamodott a Helytartótanácshoz, kérvényében széles körű nyelvtudására hivatkozott. Esete egyrészt rámutat arra, is, hogy pályázni is lehetett, másrészt hogy kívánatos pálya lehetett (havi 200 fix). A forrásokból kiderül: ekkoriban olyan munkatársakat vártak, aki legalább öt nyelven (magyar, latin, német, "tót" és francia) ért. Verseghy mellett mindjárt említhetjük Faludi Ferencet is, róla egész tanulmányban emlékeik meg Szörényi László (Memoria Hungarorum - tanulmányok a régi magyar irodalomról, Balassi, 1996) Nem mellesleg róla nevezték el magyar jezsuiták ifjúság- és felnőttképzési intézetét is.
Ravaszság is szükségeltetett ehhez a munkához: pl. volt olyan leleményes nyomdász, aki egybeköttette a csempészett munkát valamely ártatlanabb kiadvánnyal. Meg persze aprólékos, bürokratikus fegyelem is kellett a pepecs cenzori munkához: a beszállított könyveket először az Apostoli Szentszék hírhedt indexével (Index Librorum Prohibitorum) vetette egybe, majd egy másik, saját használatú bécsi listával (Catalogus ... aulica prohibitorum, stb.), majd átnézte saját feljegyzéseiket is – ezeket rendszeresen felküldték Bécsbe összesítésre. Ezek munkájuk során születtek, pl. külfölddel folytatott levelezésükből (Hoppá, cenzori hírszerzés 1.0! Ma vajon hány kontyos, vastagszemüveges, ceruzát hegyező könyvtárosnéni szolgál a hírszerzésnél?)
Gondolhatjuk, milyen kevés is elég volt a tiltólistára kerülni: a cenzor a legkisebb tiszteletlenség után is szimatolt, ami csak uralkodó- vagy katolikus egyházellenes lehetett, bármibe beleköthetett, ami a „jó erkölcs” ellen való, és persze a pajzán illusztrációkra is felfigyeltek, a „fémbe karcol botrányos képmásokra”... ezek kivonását a forgalomból néha talán nem is a közerkölcs, hanem a magánérdek diktálta - ki tudja hány cenzornak hajlott maga felé a keze...
Még ma is tabudöntögető, nem hogy akkor: Denis Diderot: Fecsegő csecsebecsék (Les bijoux indiscrets, 1747)A görög katolikus munkákat a munkácsi gör. kat. püspökség segítségével vizsgálták, a protestánsoknál különös szigorúsággal ellenőrizték, sértő-e a katolikusságra.
Egy cenzori jelentés bőséges adattár: feltünteti (főleg az 1750-es évektől kezdve) a tulajdonos nevét, vallását, foglalkozást is, és persze a szerzőről és a műről is leírt minden fontosat (talán csak az ISBN marad el). A kiemelt, „botrányos és veszedelmes” részek mellé indoklást fűzött, végül javaslatot tett és még szignálta is.
Amely könyv átcsúszott rostán, azonnal visszaadták, a kiemelteket viszont, amíg a helytartótanács döntést nem hozott, maguknál tartották. (Biztosan volt, aki hazavitte olvasgatni...) A „kritikájuk” nyomán betiltott könyveket átadták a bizottsági elnöknek, akire a megsemmisítés munkája várt.
A hazai kiadású könyvekkel kevesebb baj volt, lévén működött az előzetes cenzúra intézménye is: minden nyomdának mindent, mai szóval kisnyomtatványt, kalendáriumok függelékeit - még az újranyomtatott műveket is! - be kellett nekik küldeni kiadás előtt. Ez engedélyt Imprimatur, a tiltást Non licet szavakkal jegyezték fel, és minden esetben másodpéldányt tettek el belőle.
A cenzoroknak kötelességük volt a nyomdák és könyvesboltok ellenőrzése is, maguk mellé véve egy hivatalnokot. Majd szemet vetettek a magánkönyvtárakra is: amikor pl. bizonyos O'Neill grófné Maholányi Judit elhunyt és hagyatékát árverésre bocsátották, felfigyeltek rá, hogy háromszáz kötetre rúgó könyvtárának katalógusában tiltott könyvek is szerepelnek, elrendelték az árverési listák előzetes cenzúrázását is.
Mint látjuk, a rendszer mindezzel elvileg elérte, hogy minden olvasólámpa mellé állított egy zsandárt. A gyakorlatban mégis úgy tűnik, rengetegen kijátszották a hatalmat, a ránk maradt magánykönyvtárak számos tiltott művet rejtettek. A tiltás nem megakadályozta, csupán megnehezítette az eszmék szabad áramlását.
Ilyenek lapultak a magyar főurak titkos könyvtáraiban is
(a Veszedelmes olvasmányok - Erotikus kiállítás az Országos Széchenyi Könyvtárban cikkből
és további képek itt)
S hogy mi lett a lefoglalt kötetekkel? A „szabados, romlott” műveket püspök jelentében égették el, ugyanakkor toleránsabbak voltak a „vallási tévelygők” ügyében, ezeket inkább csak elzárták, illetve zárt körben betekintést engedtek vallásoktatási céllal – elvégre ismerni kell a hitvitázók érveit is....
A nyomozgató államszervek ellen persze a nyomdásznak is voltak trükkjei a tarsolyában: volt, aki hamis nevet, címet adott meg a kiadványán, és volt, aki még azt is megakadályozta, hogy az általa használt betűtípussal a nyomára bukkanjanak (a kor IP-címe a nyomdász betűkészlete volt), és a jó eséllyel tiltólistára kerülő műveket eleve másféle, nem őrá jellemző betűvel szedte...
Az erotikus (ún. gáláns, ill. pornografikus) irodalom egyik terjesztői központja maga Versailles volt, miközben az egész műfajt szigorúan üldözték: „válaszul” a kiadók nem voltak gyávák akár magát Vatikánt feltüntetni kiadási helyként, bár ebben a játékban talán mi visszük el a pálmát: gróf Fekete János egyik Voltaire-fordítását „nyomattatott Szabadoson” megjegyzéssel látta el.
(Ez utóbbi forrása nem e kötetből való: a már idézett Veszedelmes olvasmányok Erotikus illusztrációk a 18. századi francia irodalomban, 2007.)
Ennyi a könyvecske első fele, innen már mélyvíz, csak latinistáknak.
