Az elhallgatáshoz lett közöm

 

A hely, ahol élünk, titkokkal terhes, az ország pedig némaságba vagy kivándorlásba menekül problémái elől - erre figyelmeztet regényével az Akik már nem leszünk sosem szerzője.

Az Akik már nem leszünk sosem családi krónika és társadalomrajz: négy különböző idősíkban (1956, 1986, 2013, 2017) zajló eseményt mutat be, amelyek kötődnek a regénybeli Hajdúvágás   – a valóságban Hajdúnánás - sötét pillanatához, az 1956-os pogromhoz, amikor rátámadtak a kommunistának tartott helyi zsidókra. Miért ezt választotta a kötet alapkövének?

Attól a pillanattól kezdett alakulni bennem a regény, hogy megtudtam, történt egy ilyen dolog abban a városban, ahol felnőttem. Az első tizennyolc évemet Hajdúnánáson töltöttem, mégis csak 2000-es évek elején, budapesti egyetemistaként hallottam először a esetről. Ekkor vált világossá, hogy a kisvárosi közeg, amiben nevelődtem, micsoda terheket hordoz, micsoda titkokat őriz. Úgy éreztem, hogy a pogromnak – pontosabban annak a ténynek, hogy a történteket a helyi emlékezet igyekezett elhallgatni – ahhoz is van köze, ahogyan én felnőttem, amilyenek a 90-es évekbeli viszonyok voltak

Ha nyilvánvaló, hogy a pogrom Hajdúnánáson történt, miért változtatta meg a város nevét, miközben a többi helyszín valós nevet visel?

Ennek több oka is volt. A valós történetbe beemeltem fiktív elemeket, kitalált szereplőket és helyszíneket. Mindezek után úgy éreztem tisztességesnek, ha egy névvariálással jelzem: ez az, és mégsem egészen az, mint ami a múltban történt – el akartam emelni a konkretizálástól a történetet, hogy egy általánosabb olvasat létrejöttének nyissak lehetőséget. Ott volt a szükségszerűség is: a fikcionalizálást a kisebb helyek jobban „tűrik”, gondoljunk Kosztolányi Sárszegére. Budapestből csak komikusan lehetne mondjuk Puhapestet csinálni, miközben a Hajdúnánás-Hajdúvágás relációban nincs irónia ilyen szempontból. 

A kötet elbeszélője, Lente Bálint újságíró kapcsolatot keres és alkot a széttartó események között. A pogromról egy, a vágási tüdőszanatóriumban talált hangfelvételről értesül, majd kideríti, mi köze a felvételhez családjának. Olvasás közben ott motoszkált bennem a kérdés: összeillenek ezek a történetek? Vagy épp arra emlékeztetnek, hogy a generációk között nincs párbeszéd, a tapasztalatok nem átadhatóak?

A generációs tapasztalatok szerintem egymásra rétegződnek, de nem biztos, hogy a rétegek között lehetséges az átjárás. Inkább nehézkedés van, a személyes sorsok egymásra préselődése. Kulcsfontosságúnak érzem azt a jelenetet, amikor Lente Bálint és az apja beszélni kezd a családi múltról, és annak a történelmi illetve személyes vonatkozásairól, de épp mielőtt eljutnának a konklúzióig vagy a katarzisig, kiderül, hogy nincs köztük egyetértés. Bálint össze akarja állítani a történetet a maga logikája szerint, az apa azonban ellenáll annak, amit ez a logika egységes történetként szeretne felállítani

A szereplők konfliktusai eltérőek, ám megoldásként ugyanazt választják. A menekülést – külföldre, halálba, elhallgatásokba. Tényleg ez lenne az egyetlen, magyaros megoldási mód?

Ha ez lenne, gondolom a regény maga sem született volna meg ebben a formában, és az elbeszélő  sem küzdene olyan elszántan a múlt logikus rendként való újragondolásáért. Tény, hogy ma Magyarországon sok minden nehezebb, mint amilyennek kellene lennie, és mint minden olyan korban, ahol az egyén fenyegetve érzi a maga szabadságát, válságstratégiákat dolgoz ki. Ilyen a kivándorlás, az öngyilkosság, a kiegyezés vagy a puszta hallgatás is. Bálint főszerkesztője mondja, hogy a fiú a magánéletbe menekül. Úgy látom, nagyon sokan tesznek így ma, akár itthon, akár külföldön. Amikor a köz ügyei eltávolodnak az egyes embertől, amikor azt kezdik az emberek érezni, hogy nincs beleszólásuk a dolgok alakulásába, kézenfekvő, hogy befelé forduljanak. 

Ha már itt tartunk, az Akik már nem leszünk sosem-ben nagy hangsúlyt kap a magyar közélet ábrázolása: újraélhetjük a 2015-ös menekültválságot, a független sajtó agóniáját, a központilag irányított emlékezetpolitika megnyilvánulásait .Volt, aki épp emiatt bírálta a regényt, mondván, ez burkolt politikai véleménynyilvánítás.

Lente Bálint értelmiségi fiatal, aki egy online lapnál dolgozik a NER első éveiben. Hogy a fenébe lehetne ma egy magyar fiatal értelmiségi regénybeli alakja hiteles, ha nem lenne a feje tele azokkal a politikai körülményekkel, amik között élünk? Ma Magyarországon minden át van politizálva az égvilágon, a kisvasúttól a Várban tett kiránduláson át a családi ebédekig. Lehet, hogy ezt egy regényben kellemetlen viszont látni, de sajnos így élünk mi itt. Akit ez zavar vagy bánt a könyvemben, az nem akar a valósággal szembenézni.

Térjünk vissza a szöveghez: a tüdőszanatóriumban élők mindennapjainak bemutatása kiemelkedően pontos. Hogyan tudta ilyen hitelesen megformálni ezt a zárt közösséget?

Komoly kutatómunka előzte meg a regényírást, különösen ennek a fejezetnek az írását. Sokat olvastam a betegségről, hiszen a regénybeli szanatóriumban egy konkrét járvány, a gyermekbénulás túlélői élnek – arról pedig, hogy a hétköznapjaik hogyan teltek, László Anna 1979-es riportkönyvéből, a Vaspólyából tudtam meg rengeteget. És persze forgattam a Kádár-korról szóló tanulmányköteteket, olvastam a korabeli lapokat. 

Kik hatottak az Akik már nem leszünk sosem-re? A kritikusok közül volt, aki Proustot említette, nekem az Ezeregyéjszaka meséi történetkezelése jutott eszembe a Dzsinn című fejezetről, ami belső mese, kisregény a nagyban.

A közelebbi és távolabbi múlt, illetve a jelen viszonyának ábrázolásában Ottlik művei kétségtelen példát jelentettek. De a politikum és a társadalmi szatíra felé hajló részekben mondjuk Philip Roth vagy Jonathan Franzen művei is előttem lebegtek. 

Ez az első regénye, amit az általában barátságos kritika rögtön új magyar nagyregényként is emlegetett. Egyetért ezzel a meghatározással?

Szerintem három dolog mosódik össze a fogalomhasználatban. Egyfelől nagyregény az, ami terjedelmes, másfelől az, ami széles társadalmi-történelmi terepet jár be, sok szereplőt mozgat, saját időt hoz létre maga körül, harmadrészt van egyfajta minőségjelölő is a nagyregény címkében. Nem tisztem megmondani, hogy ebből a háromból mi az, ami az én könyvemre vonatkozik, de tény, hogy kisregénynek fura lenne hívni, hiszen több, mint 500 oldal. Én olyan könyvet szerettem volna írni, amiben telik az idő, amiben a szereplők számára van elég hely ahhoz, hogy a személyiségük változni tudjon. 

Támogatást vagy éppen stresszt jelent a sikeres fogadtatás? Ott a késztetés, hogy legközelebb is ilyen horderejű könyvet tegyen le az asztalra?

Ezt még éppen nem érzem, mert másféle szövegeken dolgozom, talán ha újra regényt fogok írni, akkor majd előjön ez is. De lényegesebb ennél, hogy az Akik már nem leszünk sosem körüli reakciókból megérteni véltem egy összetett viszonyt a mai regény és az olvasó illetve a kritikus között. A költészetben jobban átláthatók az erőterek, egy regény viszont nagyon sokféleképpen és különböző módokon tud hatni, működni.

Most főleg verseken dolgoztam, ha minden igaz, a könyvhétre jelenik majd meg az új verseskötet. Közben van egy regénytervem, ami már jó ideje foglalkoztat, ahhoz is gyűjtöm az anyagokat, ötleteket.

Koncz Tamás
Fotó: Németh Dániel

Az Országos Széchényi Könyvtár könyvkiadója hosszú évek óta rangos kiadványokkal van jelen a hazai könyvpiacon. A kiadó – amely az intézmény páratlan állományára és tudományos munkatársaik szaktudására épít – önállóan vagy rangos hazai és nemzetközi társkiadókkal karöltve hasonmás kiadásokat, díszalbumokat, konferencia- és tanulmányköteteket, könyv-, sajtó- és művelődéstörténeti szakmunkákat, hézagpótló bibliográfiákat és kiállítási katalógusokat, évente mintegy 25–40 kiadványt jegyez. Boka László irodalomtörténészként, szerkesztőként 2005-től vállal aktív szerepet a kiadó életében, 2010-től a kiadó vezetője.

ÚKP 2019/3. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2019 09 hatter