Általában utólag értettem meg, hogy mit miért tettem. (Borbély Szilárd íróval Bán Magda beszéget)

- Gondoltál rá vagy emlékeztettek, hogy 25 éve jelent meg az első köteted?

- Igen, az eléggé elhibázott Adatok (1988), de mégis egy nagyon szép és utólag visszanézve szabad időszak levegőjében. Ma már szinte hihetetlenül optimista és felszabadult időszak volt. Bencsik Barnabással készítettük – ollóval és technokollal – a tördelést...

- A Mint. Minden. Alkalom. című versesköteted (JAK-füzetek 1995)első sorai:

" Ahogy most itt megyek
már sokszor mentem itt
most mégsem úgy megyek
mint máskor menni szoktam,
Ahogy most itt megyek
mint annyiszor már mentem
most mégsem úgy megyek.
Ahogy most itt megyek
másképp tudom már mindazt
és most másképp megyek
mint akkor ahogy mentem"
És egy másikból, ugyanennek a kötetnek a záróverséből is ide kívánkozik néhány sor:
Van amit szeretek és van amit nem
a szavakat ha játszhatom velük
szeretem és nem ahogy a sétát
és minden mást és magamat hagyom
hogy múljon el meg ez meg amaz
ahogy majd visszatér ami elhaladt"

Az idézetek azt mutatják, hogy a gondolati mag, a sejtés már indulásod óta megvolt, majd tudással mélyült és kérdésekkel bővült a későbbi írásaidban. Egyetértesz?

- Bizonyára ugyanazok a dolgok ismétlődnek, ebben alighanem nagyon igazad lehet, nem gondolkodtam ezen soha. Furcsa dolog, hogy a kérdések mintha valahol a sors által lennének kódolva, az idő meg csak kibontja őket. Kezdetben valahogy mindent úgy csináltam, mint aki sötétben tapogatózik. Általában utólag értettem meg, hogy mit miért tettem. Valami vezetett ebben a sötétben, valami lidércfény, amely után eredtem és csak visszatekintve, utólag láttam meg a tájat, amely mögöttem maradt. A séta az nagyon fontos, metaforaként is, konkrétan is. Séta, a menés, a járás során a test és a légzés ritmusa összekapcsolódik, az agy pedig öntudatlan teszi a dolgát.

- Most csupán két műved ragadva ki a megjelentek közül és mellé téve az Egy gyilkosság mellékszálai című esszéköteted, tehát a Halotti Pompa című verskönyv és a Nincstelenek című regény mögött súlyos vallási és létfilozófiai kérdések állnak. Több rétegű és ezért több értelmezési lehetőséget is kínál. Az érzelmi tartomány olyan erős, a gyilkosság a halál misztériuma a gyász és mindezek poétikai megformálása egyszerre volt fontos Neked?

- Furcsa, és talán szemérmetlen játékot űznek ezek a könyvek az olvasóval, mert a lírai szövegek esetében a romantika óta szinte már kötelező átéltség, személyesség, élményszerűség elvárását átfordítják a személytelen azonosság illúziójába. Hiszen már-már annyira szemérmetlenül személyesnek tűnik mindaz, ami sorsom rendhagyó volta miatt eltéveszthetetlennek és minden kérdés felett állónak mutatja a beszéd és a beszélő azonosságát, hogy alig hagy rést a kettő között. Pedig a távolság itt sem kisebb, sőt inkább egyre jobban kinyílik. A nyelv és a téma között támad valami interferencia, és ott bukik át, billen át valami, ami több annál, mint amit én tudhatok. A kérdések túlfutnak az esendő beszélőn és annak nyelvén. Vagyis mindez nem az én érdemem. Mindkét könyvből rálátás nyílik arra a sötétségre, amelyről beszéltem az előbb, a lidércfény mögött sötétségbe boruló tájra, amely a lélek tája. A lélek az, amely most ilyen kérdések sivatagában kóborol.

- A Jó és Rossz jelenlevőségét hiányolod, sőt írtad is, a krisztusi értelmezés elveszett. És hogy a felvilágosodás előtt és után más rendszerben gondolkozik az ember. Közte cezúra van, de Te a két gondolkodásmód közti átjárást szeretnéd megtalálni, megtaláltatni velünk?

-A szekularizáció után a krisztianizált filozófia alapjában rendült meg és jutott válságba. A fogalmak, a szavak, minden érték átértékelését követelte, ezt a programot azonban nem lehetett azóta sem végrehajtani. Ez a válság kulturális és civilizációs válságként van jelen máig. Bizonytalanság és céltalanság, esendőség és esetlegesség van. Az eresztékek inognak, mintha egy kultúra végnapjait élnénk, amely, ha a Római Birodalomra vagy Bizáncra gondolunk, évszázadokig, ezer évig is elhúzódhat és közben még látszólag minden működik. Viszi tovább a tehetetlenség a rendszert. Talán valami effélében élünk. A felvilágosodás ideológiája, szimbolikája, retorikája egy új vallás helyzetébe került az eltelt száz-kétszáz évben. Egyúttal nagyon erős cezúrát vont, és a felejtés mély árkot húzott a civilizációnkban. Nem hiszem, hogy lehetséges az átjárás. Egy ismeretlen terület fekszik a két világ között. Erről a sötét sávról szerettem volna csak beszélni, vagy ott beszélni azokról, akiket ott vesztettem el. Köztük persze egykori önmagamat is, aki gyerekként én voltam.

- A Nincstelenek a gyerekkorról, az 1960-as, 70-es évek létmódjáról beszél, szinte hideglelős tényszerűséggel egy kisfiú szemszögéből. De természetesen másról is szó van, nem véletlen az alcím: Már elment a Messijás? Azaz a megváltást hiába várjuk. Ez egyrészt visszautal a Halotti Pompában elkezdett gondolatra, másrészt, ha lehet így fogalmazni, be is zár egy kört: A kezdetektől a végéig egy család sorsában. Ez nem állítás, csak kérdés.

- Amíg dolgoztam a Nincstelenekkel, eszembe se jutott, hogy ez kapcsolódna a Halotti Pompához. Ha megkérdeztek volna, tagadtam volna, hogy bármi összefüggés lenne a két szöveg közt. Ilyen a vakság. Mert persze, hogy van. A kérdések hasonlóak, gyökerükben szinte ugyanazok, de nagyon más irányból feltéve. Az is nagyon igaz lehet, hogy az anya és az apa figurája azért ilyen, mert megölték, megalázták őket, ezzel pedig egészen más viszonyt teremtettek számomra is saját családtörténetem és ezen a történeten keresztül a tágabb korszak, gyermekkorom történetének értelmezéséhez. Másként fogalmazva, talán épp azért lehet ez az elbeszélő ilyen szenvtelenül tárgyszerű, mert nem az élőkről beszél, hanem a holtakról, és megölt testeket lát, megölt falut, halálba dermedt vidéket, pusztuló társadalmat, megfagyott országot. Borzalmat lát ott, ahol mások csak romlást vagy pusztulást, hétköznapi dolgokat. Ez a nézőpont sarkított és túlzó bizonyára, de van egyfajta időtlensége, amely nem a valóságot, hanem az igazságot kutatja, ahogy kétszáz éve a teológia tett különbséget a látott és a tudott, a való és az igaz dolgok között.
A 60-70-es évek, amelyről beszél a könyv, annak a generációnak az ideje, amely generáció azonos az enyémmel és amely most épp az ország sorsára és jövőjére meghatározó befolyással van, és nyomot hagyhat rajta. Ennek az elmúlt időnek, ennek a lelkületnek, a reménynek, az illúzióknak, a csalódásnak és a tovább élő ősrégi mintáknak öntudatlan hordozója. A jövő mindig a múltból születik, a múlt pedig a jövőből. Amikor az idők egymásra rétegződését kutatjuk, és a Nincstelenek szándékom szerint leginkább ezt szeretné, akkor a jövőben megmutatkozó múltat és a múltból kisarjadó jövőt láthatjuk meg. Nem csak a szüleimet, hanem azt a magamat is szerettem volna látni, akivé oly módon lettem, hogy sosem akartam lenni, és akit épp ezért nem is kívántam soha megpillantani a maga valóságában, hiszen a tükörben mindig csak a saját magam tükörarcát látom, és nem a tényleges tükörképemet.

- Ezek a művek nagy erővel hatnak az olvasóra, nem csak a tragikus vagy hétköznapian kegyetlenségükkel, hanem a vizualitásával, a kép- és filmszerűen láttató nyelvével is.

- Ez talán csapda is, mint említettem korábban. A személyesség és a személytelenség csalfa játéka, amely furcsa módon a Halotti Pompa óta az olvasás csapdáját is jelenti ezekben a szövegekben. A Nincstelenek kapcsán azt érzékelem, hogy a könyv szövege, épp a traumatizált képek miatt, elvezet a szövegtől egy vizionált valóság felé, amely valóság olyan dermesztő erővel hat sok olvasójára, akik a világnak azt a sötét arcát, amely a harminc-negyven évvel ez előtti falu világa volt, és amely a vidéki Magyarországon mára sem tűnt el, hogy aztán a szöveghez már nem vagy alig találnak vissza. A könyv azonban elsősorban szöveg, leginkább lírai szöveg, amely saját belső rendje, ismétlődései, ritmusa, dallama, kapcsolódásai szerint létezik.

- Amikor először kerestelek, nem találtalak, sétáltál- mondtad utóbb. Hogyan és miért szereted a sétát, hogy visszatérjünk a beszélgetés elején idézett vershez?

- A menés talán a pontosabb. Menni kellett, mi mindig mentünk. A séta erre nem pontos kifejezés. Mi nem sétáltunk. Mindig mentünk valahová. Kényszeresen megyek én is. Falusi vagyok, nem bírok sokáig lakásban bent lenni. Egy helyben lenni. Beszélgetni is séta közben szeretek. Sokan ismerik ezt az érzést, azt hiszem.

Bán Magda 

Fotó: Kulter.hu