Egyik nyilatkozatában azt mondja, hogy rég örült annyira könyvnek, mint a nemrég megjelent A csodakosaras című meseregényének. Amikor az ember megír több mint 30 (50?) könyvet, mitől tud jobban örülni egyiknek, mint másiknak? Mitől annyira szerethető ez a legutóbbi? (Az ÚKP beszélgetése Nógrádi Gergellyel)
Most válaszolhatnám azt, hogy ennél a regénynél minden klappolt: a téma, az illusztrátor, a kiadói csapat, s ez mind igaz is volna. Valójában azonban az örömöm legfőbb oka nem más, mint hogy míg a Vau! vagy a Nyau! című regényem főszereplőjét, Szilas Palit tulajdonképpen egykori önmagamról mintáztam, A csodakosaras Olivérjéhez a kisfiam volt a minta, Oli húgához pedig a kislányom. S mivel sokkal jobban szeretem a gyerekeimet magamnál, ezért igazi boldogság, ha őket írhatom meg egy regényben.
„A világ legjobb sportja kapott egy aranyos könyvet: a kis főhős kosarazik, megtanulja a játékszabályokat, imádnivaló!" – írja Valuska László kritikus is. Könnyebbség vagy nehezebb úgy írni, hogy nemcsak a mese, a varázslat gombolyítja a szálakat, de észrevétlenül bele kell szőni a kosárlabda szabályait, méghozzá úgy, hogy a gyerekek észre se vegyék, de megjegyezzék?
Írója válogatja. Én ebből a szempontból szerencsés alkat vagyok, mert más könyveimmel is gyakran tanítani szeretnék. Az Agenor, A Balhés Beni naplója, vagy az édesapámmal közösen írt A bölcs gyerek könyve és az Idenézek, odanézek esetében is messze több volt a cél a puszta szórakoztatásnál. Ráadásul az író-olvasó találkozókon (amelyekből ötszázat tartottam az elmúlt öt esztendőben szerte az országban) a gyerekek rengeteg kérdésben várják a tanácsomat. Néha egy-egy válaszomnál összekacsintunk a tanárokkal: én sem mondok mást, mint amit a pedagógusok mondanának és mondanak, de tőlem szívesebben elfogadják, mert, ahogy egy ceglédi kisfiú egyszer fogalmazott: „Az író bácsi aztán tutira tudja a frankót, hát azért író!" Ez persze nem igaz: az író sem okosabb a többi felnőttnél, csak ő esetleg jobban bánik a szavakkal. Ami A csodakosarast illeti: kifejezetten kihívás volt úgy megírni egy meseregényt, hogy egyszerre legyen kacagtató és izgalmas, ugyanakkor hasznos is.
Hajba László illusztrációja A csodakosaras című kötetben
Ha sztereotipek akarunk lenni: fiús könyv, látjuk, ahogy apa ezt szívesen olvassa, közben magyaráz. A humor is fontos a szövegben. Úgy tűnik, nagyon összhangba kerültek az illusztrátorral, rengeteg rejtett humor van a képeken is. Közös ötletelés volt?
Úgy ám, rengeteg apró poént találtunk ki Hajba László illusztrátorral és Csapody Kinga szerkesztővel közösen. Szívmelengető volt látnom, milyen szeretettel gondozzák Oli történetét. Meggyőződésem, hogy elsősorban a könyvön dolgozó, rendkívül tehetséges csapat odaadó munkájának köszönhető A csodakosaras sikere. No persze a történet is rém izgalmas: Rézi mama, a galád boszi csodatévő varázsitalt kotyvaszt, a kisfiú pedig, aki iszik belőle, egy szempillantás alatt a világ legjobb kosarasává válik. Igen ám, de milyen áron?! Ez maradjon a regény titka...
Rézi mama varázsitalt kotyvaszt, de vajon mi fő Nógrádi Gergely boszorkánykonyhájában? Elárulja, min dolgozik most?
Készül egy regény kicsit nagyobbaknak egy ijesztő külsejű emberről, aki magányosan él a Tisza-tó melletti nádasban. Mindenki retteg tőle, pedig végtelen jó szíve van. De nem árulhatok el többet a történetről. Szeretném megírni a Balhés Beni második részét is, nagyon várják a gyerekek. S alighanem újabb „sport-meseregények" is követik majd A csodakosarast. Nagy biztonságérzetet nyújt, hogy magam mellett tudhatom a Manó Könyvek Kiadó remek csapatát
Kinek mutatja meg először az elkészült műveit: a feleségének, valamelyik írókollégájának, vagy a kiadójának?
Legeslegelőször a kislányom és a kisfiam látják a gyerekeknek szóló regényeimet. De azt hiszem, ez csak addig marad így, amíg fel nem nőnek..
Könnyű a sportolóknak, nem igazán adódik olyan élethelyzet, hogy egy úszó a saját apukájával egyszerre ússzon olimpiai döntőt. Édesapja, Nógrádi Gábor legenda a kortárs magyar gyerekirodalomban (Janikovszy-díj és IBBY életmű-díj csak idén). Vagy azért az íróknak sem nehéz?)
Soha senki nem tud elszakadni az anyjától, vagy az apjától, bármennyire is szeretné esetleg. Édesapámmal azonban nemhogy elszakadnánk, de együtt úszunk, ha már ezt a példát említette. És nem versenyzünk, ami abból is látszik, hogy folyton egymás mellett tempózunk. Az uszodában is mellesleg, habár ma már egyre gyakrabban kell lassítanom a kedvéért. De azt is örömmel teszem, mert jó egymás mellett evickélnünk. Csak így tudunk folyamatosan mindent megbeszélni. Szerencsés ember vagyok, mert az az apám, aki.
(Klikk a képre!)
