Alig több mint három éve alapították a Librit, amely rövid idő alatt viharos gyorsasággal nőtte ki magát az egyik legjelentősebb és legszínesebb címlistával rendelkező hazai kiadóvá. A hozzá kapcsolódó kiadói csoport idén kilépett a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesüléséből, de nem ez az egyetlen lépése az, ami jelzi, hogy az idehaza bevett gyakorlattól eltérően, a meggyökeresedett és idejét múlt irányelvekhez képest egészen máshogy áll hozzá az irodalomhoz. Nemcsak a könyvkiadáshoz, de a rendezvények szervezésétől az újságíráson át a kultúra egészéhez. Sárközy Bencével, a Libri Kiadó vezetőjével a Nyugati téri irodában beszélgetett a Librarius újságírója.

Néztem a kiadói csoport karácsonyi bulijáról készült fotókat – azért ez egy elég vegyes társaság. A Libri Kiadó profilja köztudottan nyitott. Szerinted a magyar kiadók akkor érnek el nagyobb sikert, ha a marketingbe fektetnek energiát, vagy inkább a több lábon állás a fontos?

Szerintem ez nagyon összetett dolog. Egyrészt a mi kiadói csoportunk (a Helikonnal, a Parkkal, a Kolibrivel, a Trubadúrral, a Librivel együtt összesen háromszázötven idei címről beszélünk) arra törekszik, hogy a hagyományos értelemben vett kiadói munka a lehető legjobb minőségű legyen. Attól függetlenül, hogy szórakoztató irodalomról, szépirodalomról, ismeretterjesztőről, külföldi vagy magyar könyvről beszélünk. Szerintem ez az alap: hogy hogyan választjuk ki a könyveinket és hogyan gondozzuk a szövegeket; ez mutatja meg leginkább, milyen egy kiadó.

A több lábon állás pedig szinte evidens, mert nagy kiadói csoportok sehol a világban nem rendezkednek be szűk profilokra. Ha megnézzük akár az amerikaiakat, mint a Simon&Schuster vagy a HarperCollins, akár az európaiakat, mint például a Holtzbrinck, a Bertelsmann, a Mondadori, a Planeta, a Santillana, a Bonnier vagy épp a Gallimard, akár a távol-keletieket, mint a Kodansha vagy a Shueisha, ezek mind sok címmel és nagyon vegyes listával rendelkező kiadói csoportok – emiatt viszonylag könnyen lovagolják meg az aktuális érdeklődési hullámokat és szolgálják ki ugyanakkor a mindenkori általánosabb igényeket. Nálunk is hol a személyes hangvételű, önéletrajzi ihletésű történetek mennek, mint az idei évben Lovasi Andrástól Mittelholcz Dórán keresztül Péterfy-Novák Éváig, hol a szépirodalom a legkívánatosabb, és így tovább.

Mivel a könyv luxuscikk – különösen igaz ez a válság kezdete óta –, nem olyan, mint a tej vagy a kenyér, ezért a többi élvezeti portékával kell versenyeznünk a fogyasztók kegyeiért, ez pedig marketing nélkül nem megy. Nagyon sok könyvet vesznek ajándékba, főleg ebben az időszakban, karácsony előtt, mi pedig az összes többi céggel, akinek csak ajándékként szóba jöhető terméke van, együtt ácsorgunk ugyanazokra a vásárlókra.

Másrészt egy nagyon pici lavórban a nyugalom megzavarására alkalmas mértékű pancsolás zajlik épp Magyarországon. Sokszor elhangzott idén, hogy „aggasztóan koncentrálódik” a piac, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése (MKKE) legalábbis aggódni látszik emiatt, miközben a világon bárhol másutt természetes, hogy a piacok koncentráltabbak, mint amilyen jelenleg a magyar. Mindenütt nagy, tőkeerős cégek vezetik az eladásokat (épp ezért is nagyok és tőkeerősek). Még a világ legnagyobb könyvpiacát – ahol látványosan sok tér nyílik az újabb próbálkozásokra, szinte mindennek van helye és lehetősége, ahol olyan cégek nőnek fel hirtelen „garázsokból”, mint az Amazon vagy a Random House –, szóval az amerikai könyvkiadási és -eladási piacot is jelenleg a „Big Five” uralja.

Ezek szerint nem tartod jónak, hogy 30-40 jelentősebb kiadó kezében koncentrálódik a piac többsége?

Szerintem ez a 30-40 már kevesebb, talán egy pár éve még igaz lehetett ez a szám. Ráadásul több a vezető kiadói márkák közül mostanra ugyanahhoz a pár tulajdonosi körhöz tartozik.

De ami lényeges, hogy én alapvetően a versenyt tartom jónak. Akikben kisebb a versenyszellem, nehezebben boldogulnak. A fogyasztóknak és az íróknak viszont a versenynél jobb nem is lehet. A könyvek és íróik népszerűsítéséhez elengedhetetlen, hogy a kiadók mindent megtegyenek azért, hogy a legkeresettebb szerzők valóban motiváltak legyenek a keresetük által, és ez újabb népszerű alkotásokra ösztönözze őket. Továbbá hogy egy kiadó a saját portékájáról és annak értékeiről megpróbálja a lehető legtöbb embert informálni. Nyilván emellett jó lenne, ha létezne átgondolt kultúrpolitika vagy egy olyan könyves érdekképviseleti szervezet, amely közép és hosszú távú tervvel, kampánnyal, jól átgondolt és felépített stratégiával megteremtené a lehetőségeit annak, hogy bővülhessen az olvasók köre.

Másrészt a mai napig működnek bizonyos beidegződések. Szakmánk egyik legnépszerűbb retorikai fordulata szerint minden író természetszerűleg oda tartozik, ahol korábban megjelent, ahhoz a kiadóhoz, aki „sokat fektetett a kiadásába”. Szintén közkedvelt fordulat, hogy a konfliktus a szakmán belül az „etikus” viselkedésű régiek és az „etikátlan” újak közt alakult ki, és hogy ez a status quo most változóban van – miközben a szóvirágokon túli valóságban sohasem is létezett, vagyis semmi olyan nem történik, ami korábban ne történt volna. Az, hogy a Jelenkortól szerzők jelentős része a 90-es évek közepétől átvándorolt a Magvetőhöz, vagy az, hogy Háy János és Egressy Zoltán legutóbb az Európa Könyvkiadóhoz igazolt, éppoly természetes, mint az, hogy a mi szerzőink köre olyanokkal bővül, akik jobb, vagy legalábbis számukra szerethetőbb szolgáltatásokat várnak az aktuális kiadójuktól. Külföldi szerzőkkel ugyanez a helyzet, csak nekik még annyival is könnyebb, hogy a kényelmetlen beszélgetéseket / levelezéseket az ügynökeik intézik helyettük. Ha ez itthon is így volna, még nagyobb lenne a vándorlás, mert a legnagyobb jelenlegi korlátozó erőt éppen abban látom, hogy nem szívesen vállalnak fel a szerzők (sem) konfliktusokat. Adott kiadó korábbi „befektetése” (mely alatt feltételezhetően a korábbi művek kiadása és promóciója értendő) pedig nyilvánvalóan megtérült, ha eztán foggal-körömmel ragaszkodik a szerzőhöz és mintegy saját tulajdonának tekinti. Ugyanakkor fordított esetben, kiadóként, nem szokás annál komolyabb vállalást tenni, mint hogy a szerző aktuális könyvével „teszünk egy próbát” – vagyis kicsikét mást várunk, mint amit adunk cserébe. És mindezt az etika felől védeni/magyarázni? Sajnos az egyéni érdekek túl tisztán követhetők ebben a játékban ahhoz, hogy az általános emberi értékekre való hivatkozás ne tűnjön álságosnak...

A teljes interjú itt olvasható el.