A decemberi Új Könyvpiac címlapján Pataki Éva ...és megint nagymama, az Athenaeum Kiadó új sikerkönyve látható, amely már kapható a könyvesboltokban. Lapunk hasábjain az ugyancsak nagy sikerű Nőből is megárt a nagymama című könyv szerzőjével Koncz Tamás beszélget.

Új regényében, az és megint nagymamában továbbviszi a Nőből is megárt a nagymama című könyvben felvett szálat, az anya-és nagyszülősors tapasztalatairól ír. Saját élményeket dolgoz fel, vagy fiktív történetet alkotott?

A saját élményeimből merítek, és ebbe beletartozik mindaz, amit magam körül látok; a barátaim, szomszédjaim, emberek az utcán. Érdekes folyamat, ahogy írás közben még a valóságos esemény is fikcióvá válik, mondhatni: poétikai szempontoknak rendelődik alá.

A kötet hangvétele személyes, az események viszont mindennaposnak is mondhatóak – családi örömökről, barátságokról, szerelmekről olvashatunk. Miért érzi fontosnak, hogy ezekről az élethelyzetekről írjon?

Mindig is a mindennapok érdekeltek, és a legfontosabb témám a család. Nem tudok betelni vele, hihetetlenül izgalmas egy apa-lánya vagy anya-lánya viszony, a testvérkapcsolat, ezek kimeríthetetlen témák. Ebben a könyvben leginkább az érdekelt, hogy a különböző családi szerepek hogyan vannak jelen egyszerre, az ember hogyan lehet egy személyben gyerek, anya és nagymama. Ezek szinte összeegyeztethetetlen szerepek, ugyanakkor a benső én ezektől függetlenül is létezik: hol kislány, hol szerelmes fruska, hol bölcs öregasszony, és ez egyfajta szabadság.

Az új könyv központi tere egy kórház, ahova az elbeszélő baleset miatt került. Itt látogatják unokái, barátnői, itt térnek vissza az évtizedes emlékek. Szimbolikus helyszínről lenne szó?

A kórház egyszerre konkrét és szimbolikus. Konkrét abban az értelemben, hogy a székesfehérvári kórház traumatológiáján szerzett élményeimet írtam meg. Azért kerültem ide, mert eltörtem a bokám, de már ott is éreztem, hogy ez egy különös állapot. A baleset mindig váratlan és mindig üzen valamit: hirtelen kikerülünk a napi taposómalomból, van benne valami Varázshegy-szerű, mivel képtelenek vagyunk ellátni a napi rutinfeladatainkat, sőt önmagunkat is, így tágas rálátás nyílik az életünkre, arra, hogy mi vezetett ide, mit csináltunk rosszul, min kell változtatni, kik vagyunk, hogyan élünk. Ugyanakkor a könyv sok egyéb mellett az öregedésről is szól: egy balesetet fiatalon teljesen máshogy élünk meg, mint később, amikor eleve sérülékenyebbek vagyunk, és egy ilyen helyzet drasztikusan jelzi, hol vannak a határaink.

Az elbeszélő barátnői nevét megemlíti, gyerekeiét, unokáiét viszont nem. Mi ennek az oka?

A barátnők fiktív szereplők, a gyerekek-unokák is, de azért mégis a valódi gyerekeim, unokáim a minták. Szerettem volna inkább típust formálni belőlük, és védeni őket. A valódi nevüket nem használhattam, de kitalált nevet egyszerűen nem voltam képes leírni, olyan hamisan csengett volna.

A könyvben többször is szóba kerül a Ratkó-korszak harcedzett generációja. Hogyan látja, milyen kihívásokkal kell ma megküzdenie ennek a korosztálynak?

Egyre érdekesebbnek látom a nemzedékemet. Sokáig szürkének tűnt, nem Fényes szelek-nemzedék, nem rendszerváltó, inkább igavonó. Még élnek szülők, nagynénik, felnőttek a gyerekek, megjelentek az unokák, sokan még dolgoznak, közben olvasnak, tüntetnek, mindenhol ott vannak. Mi abban nőttünk fel, hogy a közösség fontos, és ez ma egyre nagyobb érték. Félszavakból is értjük egymást.