Szóval (fel)jött a víz, és Ilia Mihály lement a pincébe, hogy kimentse az ott lévő legfontosabb iratokat. Elmondása alapján ott őrizték az embertani tanszék (?) gyűjteményét is, és amikor ő a pincébe ért, emberi koponyák lebegtek a víz felszínén. És akkor Ilia Mihály bement a vízbe, és elkezdte menteni a menthetőt.

Én még láttam őket. Az eltűnteket.

*

Találkoztam ma (2014. jan. 22., a Magyar Kultúra Napja) Ilia Mihállyal nem messze az egyetemtől: ő is ritkábban jár már be, én meg egy ideje már egyszer sem, máshol szoktunk találkozni. Ma éppen Szeged legjobb antikváriumában, a Vitéz utcában. Ott Ilia tanár úr elmesélt egy történetet Szeged legjobb antikváriusának, én régebben is hallottam már, de most is nagyon aktuális.
 Előtte azonban egy másik történet, mert idevág. Baka István írta az Ilia Mihályt hatvanadik születésnapja alkalmából összeállított Forrás-számban: „1970 júniusában, a Szegedet fenyegető tiszai árvíz idején elterjedt a hír, hogy Makó után Újszegedet is kitelepítik. Nekem ott volt albérletem, ezért némi félszeg habozás után felhívtam Ilia tanár urat, aki akkorra már három-négy versemet közölte a Tiszatájban, és megkértem, hogy „értékeimet" biztonságba helyezhessem nála. A tanár úr szokása szerint hümmögött, mintha egy kéziratról kellene véleményt mondania, de nem mondott nemet, pedig biztosan attól tartott, hogy hatalmas bőröndökkel fogok megjelenni nála, a Hunyadi sugárúti kis lakásban, amely – és nemcsak a könyvektől – annyira szűk volt, hogy még a vendégeit is alig tudta leültetni. Én pedig elvittem hozzá egyetlen értékemet: egy összecsukható, de már kéthangszórós Supraphon-lemezjátszót (pontosan olyan volt az övé is). Nem tudom, a meglepetés vagy a megkönnyebbülés volt-e nagyobb, de Miska az én szerény kincsem „biztonságba" (a spájzba) helyezése után ajánlotta fel a baráti tegeződést, s ez egy másodéves bölcsészhallgatónak és kezdő költőnek igen nagy megtiszteltetés volt azokban a mainál jóval merevebb és illedelmesebb időkben; összetegeződtünk hát, Miska leültetett, és mindjárt előadást tartott Trianonról és az erdélyi meg a jugoszláv magyar irodalomról, csupa olyan dologról, amiről nekem fogalmam is alig volt addig, és különben is, az agyamban még gőzös újbaloldali eszmék gomolyogtak” (Baka István: Töredékek Ilia Mihályról. Forrás, 1994. szept. 10–11. in: Uő.: Baka István: Publicisztikák, beszélgetések. Szerk.: Bombitz Attila. Szeged, 2006. 113–114.). A történet attól függetlenül jellemző, ha Baka írása végén „mellesleg” megjegyzi: „Újszegedet nem ürítették ki, és a Supraphon is átvészelte a megpróbáltatásokat, még öt évig koptatta az egy rubeles Mozart-lemezeimet. És a gátak is állnak.”
 Az én történetem pedig így szól. Az 1970-es tiszai árvíz idején megemelkedett talajvíz elöntötte az egyetem bölcsészkarának pincéjét, ahol annak idején – valljuk be, nem túl célszerű módon – az egyetemi iratok egy részét is őrizték. Például az ún. egyetemi anyakönyveket, amelyeket az egyetemre beiratkozott hallhatók saját kezűleg töltöttek ki személyes adataikkal. Ezek az A/3-as formátumú dokumentumok vaskos kötetekbe kötve rengeteg – ma már máshonnan nem beszerezhető – adatot őriztek meg a hallgatókról.
 Szóval (fel)jött a víz, és Ilia Mihály lement a pincébe, hogy kimentse az ott lévő legfontosabb iratokat. Elmondása alapján ott őrizték az embertani tanszék (?) gyűjteményét is, és amikor ő a pincébe ért, emberi koponyák lebegtek a víz felszínén. És akkor Ilia Mihály bement a vízbe, és elkezdte menteni a menthetőt. Lábszárig állt a víz. Az egyetemi anyakönyvek alsó sorai „kocsonyásak” voltak már, nem volt mit tenni. De Ilia Mihály az épen maradtak között megtalálta pl. József Attila és Radnóti Miklós egyetemi anyakönyvét. A cipőjét másnap ki kellett dobni, a bőrt szétmarta az a vegyi szer, amit a tartósításhoz használtak akkor.
 Ezek az anyakönyvek 1970 óta Ilia Mihály egyetemi szobájában voltak, a könyvespolcok tetején. Amikor én megnézhettem őket, Ilia tanár úr beugró kérdése ez volt: na, keressem meg Radnótit a könyvben. (Elárulom, az ábécérendben bekötött anyakönyvi lapok közt nem az R betűnél, hanem a G-nél kellett keresni. Érti, aki érti.)
 Aztán jött az egyetemi nagy könyvtárintegráció – ez egy más kérdés, maradjunk annyiban, hogy ami most van, az nem jó –, és az egyetemi anyakönyveket is leltárba vették. Azóta nyomuk veszett.
 Elvileg az Egyetemi Levéltárba vitték őket. Ezt – többszöri kérdésemre is válaszolva – elismerte a Levéltár vezetője is. Viszont nem találják egyiket sem. Évek óta nem találják őket. Időnként rákérdezek: leginkább a Radnóti-dedikációs kutatásaimhoz lenne szükségem rájuk, hogy Radnóti évfolyamtársait beazonosítsam. Máshonnan nem beszerezhető információk vannak a kötetekben (mondtam már), nincsenek is meg ezek az adatok. (Még szerencse, hogy annak idején Lengyel András József Attila és Radnóti anyakönyvi lapját lemásoltatta a múzeum számára, így ezeket ismerjük ma.)
 Szóval mi történt. Amíg az egyetemi anyakönyvek Ilia tanár úrnál voltak, megvoltak. Amióta bekerültek az egyetemi közgyűjteménybe, nyomuk veszett. Olyan is volt, hogy a szegedi levéltárak és egyetemi intézetek egymás közt küldözgettek engem, a vége persze az lett, hogy visszajutottam oda, ahonnan indultam, természetesen üres kézzel. De nem bennem volt a hiba: az iratokra rákérdezett Ilia Mihály és Lengyel András is. Ők sem kaptak más választ: ami egykor megvolt, azt ma nem találják.
 Így veszett nyoma a magyar irodalomtörténet pótolhatatlan dokumentumainak. Magyarázat nincs, csak a tény: nincsenek meg és kész. Keserű történet a Magyar Kultúra Napján.

*

Azért nekem van egy sejtésem, fenti egyetemi anyakönyvek hol vannak. Echte magyar történet.
 Viszont aki tudja, milyen módon lehetne még hivatalosabban a keresést megindítani, kérem, ossza meg velem ötletét, javaslatát. (És ez valós kérés. Írhatnak a Facebookon vagy a birobalogh(kukac)gmail.com címre.)

Bíró-Balogh Tamás