Még csak 19 esztendős volt József Attila, amikor 1924- ben perbe fogták Lázadó Krisztus című verséért. Más idők jártak, az eljárás indoka – vallásgyalázás – akkortájt gyakori vádnak számított; az ifjú Babits Mihály is hasonló okból járta meg a bíróságot. A többiekéhez képest József Attila pere másként, jog- és irodalomtörténeti értelemben is tanulságosan alakult. Ügyvédje, Vámbéry Rusztem ugyanis elszántan igyekezett bebizonyítani, hogy a verset félreértik. Minden lehetséges jogorvoslati fórumot megjárt védence érdekében, s az első kudarcok után végül harmadfokon sikerült felmentetnie a költőt. A Kúria semmisségi ítélete kimondta: „a cím alatt a költeményből kitűnőleg a földi igazságtalanságok ellen lázadó embert kell érteni, aki az isteni igazságosság megvalósulását kéri az Istentől.” A per során tehát a jogelvek mellett esztétikai érvek ütköztek. A vitázók értelmezni, magyarázni próbálták a szöveget: azt fejtegették, vajon mit is gondolhatott, üzenhetett a verselő bizonyos szavak, metaforák használatával. Olyasmit igyekeztek kibontani, amit majdhogynem lehetetlen: az Istenhez szóló, őt kereső, vele perlekedő, hozzá menekülő, tőle megoldást remélő ember legbensőbb vívódásait, „égre néző” lelkét. Jogi és művészi jelentőségén túl miért érdekes számunkra ez a történet? Mert a hit, a természetfölöttihez fűződő kapcsolat minden ember életében személyes, érzékeny, a kívülálló számára szinte elérhetetlen távlat. Az örökös, megválaszolhatatlan kérdés, hogy „mit akart itt mondani a költő”, istenes művekben tovább bonyolódik: milyennek látta Istenét? E gyűjtemény szerzői korban, stílusban, lelki alkatban − és igen, hitben is − különfélék. Van köztük visszahúzódó és prédikátorhajlamú, szellemi harcos és lélekbúvár, közösségi vallásgyakorló és különutas hívő, nyílt vallomástevő és félve kétkedő, hálaadó és számonkérő, világosan fogalmazó és mondandóját többszörös jelentésrétegbe rejtő, feleselő és nyugalmat kereső ember. Sokszor még a magukat szkeptikusnak, távolságtartónak, egyenesen ateistának valló költők és írók is alkottak szép, felemelő istenes műveket – azzal az igazságkereső képességgel, amely minden komoly és hiteles művészi teljesítmény feltétele. Aki folytonosan az életre és a világra kérdez rá, előbb-utóbb el kell, hogy jusson a legvégső kérdésekig, hiszen intézményes keretek között gyakorolt vallásosság nélkül, pusztán az esztétika révén is eljuthat addig az érzésig, hogy ő voltaképp egy Istenhez hanyatló árnyék. Ebben a kötetben sokféle a költői világ és a spiritualitás. Ami közös: a párbeszéd igénye azzal, aki „…korok történetét / szerezte mesés könyvedül, − s napba mártotta ecsetét, / hogy kifesse lelkedet.” (Babits Mihály) Úgy hiszem, minden időben, de a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszushoz kapcsolódóan kiváltképpen jó együtt látni, együtt olvasni ezeket a szövegeket, amelyek a magyar irodalom egyedi értékei, és gazdag forrást jelentenek minden olvasó embernek.
Annak is, aki a maga sorskérdéseire, érzéseire, imádságos lelkületére és gondolataira akad a sorok között. És annak is, aki a puszta művészi szépséget keresve valami váratlant fedez fel. Mint József Attila egyik kései, e kötetben is szereplő versében: „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot.”
Dr. Áder János
Magyarország köztársasági elnöke
Égre néző
Isten jelenléte a magyar költészetben
Szent István Társulat, 2019., 172 oldal, 2900 Ft
