Fortélyos diktatúrák

 

Ritkán történik meg, hogy egy kritikagyűjtemény túllépjen a műfajából adódó kereteken, s ne csak túllépjen, de eo ipso jelentős, szemléletformáló kötetté váljék. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Gervai András tollából rendhagyó történelemkönyv született, amely korosztálytól és képzettségtől függetlenül bárki számára messzemenő haszonnal forgatható.

A Bayreuthtól Bagdadig – első olvasásra igencsak enigmatikus cím, aztán mindenre fény derül – Gervai azon kritikái, tanulmányai gyűjteménye, amelyekben a huszadik század történelmének valamely szegmensét taglaló friss köteteket elemzi, de sokkal több is annál. A részben új, részben kibővített írások összessége új kontextusba helyezi a közelmúlt és jelen viszonyát, s teszi mindezt olyan elfogulatlanul, ami majdhogynem példátlan az értékelő műfajban. A kötet fülszövegében kritikusként, íróként, újságíróként bemutatott szerző neve mellé egyébként nyugodtan odatehetnénk a történészt, a színház- és filmtörténészt – ez azért is fontos, mert Gervai mindig az adott téma alapos ismerőjeként veszi kezébe a köteteket, magyarul: arról és csak arról nyilvánít véleményt, amiben maga is elmélyedt kutatóként. (Lassacskán ez is példátlan erény lesz.) Forrásokkal, hivatkozásokkal alátámasztott tényekből indul ki, idéz és összevet, tájékozottsága felöleli az adott területen megjelent legfőbb munkákat. Emellett izgalmasan és akár vitára serkentően értékel, kitágítja az elemzett mű horizontját (az sokszor csak kiindulópontul szolgál egy-egy esszéhez), és viszonyul a könyvekhez. Ebből adódik a stílus élvezetessége: a tárgyilagosság mellett a kritikus adott esetben nem rejti véka alá kétségeit, megdöbbenését sem. Olykor finom irónia által: a Hitlernéről szóló könyv szerzőjét „törekvésében nem zavarják a tények”; a szómenéses Bill Clinton „szorgalmát ismerve fog ő még egy-két opust szentelni az életének”; vagy épp kőkemény kritika által: Moldova György ájult Kádár-apológiája, melynek Gervai pontról-pontra cáfolja csúsztatásait, tévedéseit, légből kapott állításait, „az igazság kimondása helyett a történelemhamisítást” választja, írja a kritikus.

A témáihoz fűződő személyes viszonyról a szerző maga is vall könyve előszavában. Megkapóan őszinte konfesszió ez a néhány oldalba sűrített családtörténet, amelyben Gervai feltárja a közelmúlt történelme iránti érdeklődésének gyökereit. Voltaképp minden írásában a személyes historikum foglalkoztatja – öleljenek át az általa szemügyre vett könyvek bármilyen „nagy” témakört, annak fókuszában mindig egy-egy drámai szereplő áll, legyen az bűnös, áldozat vagy cinkos – hogy az alcím szavait idézzük. Gyarlóság és nagyság, vagy a kettő elegyének – természetesen megfejthetetlen – titkai izgatják a kritikust.

A könyv a totalitárius rendszerek, a fasizmus, a kommunizmus és modern amerikai „demokrácia” lélektanát elemzi a vizsgált könyvek apropóján. Olyan, a legkevésbé sem elcsépelt szempontok mentén, mint a nácizmus női közreműködőinek története a nyitófejezetben, ahol felvonul többek közt Winifred Wagner (a zeneszerző menye), Hitler elvakult rajongója, majd távolságtartó szemlélője, az önvizsgálatra teljesen képtelen Leni Riefenstahl, Eva Braun, akiből Angela Lambert próbál könyvében tragikus hőst faragni, vagy azok az asszonyok, akik a fasiszta népesedési ideológia szörnyű végrehajtói voltak. Egyetlen „kakukktojás” került a nők közé, Günter Grass a Hagymahántás közben című életrajzával, ám annyiban mégis ide tartozik, hogy miként a fejezetben (és a kötetben) szinte végig, Gervai itt is a szembenézni tudás vagy nem tudás képessége perspektívájából vizsgálja az adott szereplőt. Lényeges gazdagító eleme ez a kritikáinak, amelyek a legtöbbször továbbtekintenek, mint az elemzett könyv, és a hősök/áldozatok utóéletére, önértékelésére is kitérnek a megfelelő dokumentumokkal alátámasztva. Ilyen drámai részlet már „A magyar barakk” fejezetben például a megvénült Péter Gábor alakjának felvillantása, aki 1989-ben szánni való állapotban, egy kelenföldi lakásban ad interjút Libik György újságírónak.

A fasizmus általános mechanizmusára rávilágító részben előkerül többek közt a pápák szerepe, a zsidóktól elkobzott vagyon sorsa, a korszakban született naplók világképe, a halálgyár és azok üzemeltetőinek „működése”. Esszéértékű tanulmányt szentel Gervai Raoul Wallenberg tevékenységének Bengt Jungfeld monográfiája apropóján; de legalább ilyen jelentős írás a honi kritikában keveset emlegetett lengyel riporter-író Ryszard Kapuściński munkásságának értékelése már a következő, „Diktátorok” című ciklusban. Élesen megrajzolt portrék tára ez a fejezet (Lenin, Sztálin és pszichopata szolgái, Reza Pahlavi, Putyin), különösen, hogy a rémes óriásokról szóló könyvek sokszor milyen torz fénytörésben mutatják be hőseiket – még akkor is, amikor objektívnak szeretnének látszani. Gervai itt is a tárgyilagos tudomány eszközeivel tart igazmondó tükröt az elrajzolt képek elé, s ez még „szórakoztató” is – Sztálinról például kiderül, hogy a művészetek iránt nagyon is fogékony generalisszimusz még dalszöveget is írt, vagy a népvezér Leninről, hogy egy hisztérikus, féltékeny, pitiáner törtető volt.

A kötet legbővebb fejezete a Kádár-rendszert és intézményeit (beleértve Kádárt mint egyszemélyes intézményt) elemző írások összessége. Ebből valóban tökéletesen megismerhető a korszak, Gervai áttekinti a 2000-es években megjelent csaknem összes (vagy tán az összes?) olyan munkát, amely a rezsimmel foglalkozik. Csupán kiemelve néhány téma: az állambiztonsági vezetők évértékelései, az ÁVH meg- és átalakulásának története, alkalmazottainak metamorfózisa; a beszervezés lélektana az ügynökök naplóin keresztül; 56-os „lehetett volna”-forgatókönyvek; az „igazságos király”, Kádár igazi arcai. Művelődéstörténeti értékű a párt kultúrpolitikáját és sajtóját bemutató esszé – az apropóul szolgáló kétkötetes mű, a Zárt, bizalmas, számozott I-II. is hatalmas munka a maga 1200 oldalával – és az ehhez szorosan kapcsolódó, a szocialista filmipar anomáliáira rávilágító írás, amelyből megtudjuk például, milyen, a tömeg tekintete elől elrejtet alkotásokat láthattak az elvtársak a „maszek” vetítőben.

Az Bayreuthtól Bagdadig igazán nagy érdeméhez azonban a kötet végénél érkezünk el. A „Multik, elnökök, háborúk” fejezet világossá teszi, hogy a diktatórikus rezsimek nem érnek véget az elemzett korszakoknál. Európa keleti felén történelmi hagyomány az Amerika-áhítat, a nyugati térség pedig kötelező ujjgyakorlatként veszi át az amerikai média sulykolta hamis ideológiát. Gervai András elemzései e torzítások mögé néznek, és a „legország” nyirkos sötétségébe világítanak bele. Ahol a Clinton házaspár öntömjénező, kancsító életrajzai és George W. Bush sivár memoárja az amerikai elnökök (jelöltek) csalásainak szánalmas vagy felháborító példái; ahol az amerikai újságírókba oltott öncenzúra semmiben sem különbözik annak kommunista válfajától; és ahol a CIA története vetekszik egy bűnszövetkezetével. A legfontosabb írások azonban az USA háborús tevékenységét, például a hazugságokkal alátámasztott iraki háború következményeit boncolgató szövegek. (Külön köszönet jár a szerzőnek az Egyesült Államok által az elmúlt bő száz évben „rendet tevő” szándékkal indított háborúk számba vételéért.) És legalább ilyen felkavaró a nagyvállalatok eszelős térhódításáról és pszichopata működéséről szóló Corporation című könyv (film is készült belőle) elemzése, vagy a náci Németországot kiszolgáló világcégek lajstroma.

Gervai András nem egy- még csak nem is kétpólusú világot lát maga körül, hanem a Kelettől Nyugatig és Nyugattól Keletig burjánzó, pusztító ideológiák komplex képét rajzolja meg. Sem erre, sem arra el nem hajló, szálegyenes tengely mentén, amely nem más, mint a józanul kutató és olvasó ember elmélyült figyelme.

Laik Eszter

ÚKP 2019/4. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2019 12 hatter