Élni, szike alatt

 

Ha az életemre, mint egészre próbálok nagy hirtelen visszatekinteni, csak homály néz vissza rám. Mintha egy tó víztükrét kérdeznék a mederben szunnyadó vastag iszaprétegről. Legfeljebb néhány emlékezetesebb kép vagy hangulat suhan át rajtam a megélt több millióból, amivel elvileg egylényegű vagyok. Tetteim és tapasztalataim összességét élet-műként még kevésbé tudnám leképezni.

Pont ezért hatott rám felemásan – nyűgözött le és töltött el kétkedéssel – amikor Karl Ove Knausgård Harcom-köteteit kezdtem olvasni: Knausgard éppen erre, az énnek nevezett tapasztalathalmaz leírására tett grandiózus kísérletet. A hatkötetes önéletrajzi sorozatból itthon a Halál-Szerelem-Játék című könyvek jelentek meg (az idei könyvfesztiválra jelenik meg a 4., Élet című kötet – a szerk.), és ezek is bő 1300 oldalt tesznek ki együtt. Knausgård azonban összesen 3500 oldalt szánt arra, hogy szó szerint megírja (ezzel szövegtestként tartósítsa) magát, és olyan részletes képet adjon életéről, mint a PET CT a vizsgált szövetekről. Írói ambíciója elképesztő, már-már mániás aprólékosságra utal. A „teljesség igénye” számára nem csak szófordulat, hanem kötelezettség, a valóság bemutatásának belső kényszere is: Knausgård jól tudja, ha az ember magáról beszél, akkor akarva-akaratlanul hazudik vagy téved, és önjellemzésével legfeljebb körülírni tudja azt a személyt, ami egyébként saját maga és hallgatósága számára is mást-mást jelent. Ha azonban minden tettét szépítés nélkül bemutatjuk, az érdektelent és a sorsfordítót, az undorítót és a meghatót is – véli a szerző – akkor nincs mód a hazugságra. Az ember a tények fényében, árnyékolás nélkül áll közönsége előtt; az ítéletet már a néző hozza meg, de az paradox módon inkább szól az ítélet-alkotóról, mint a döntés tárgyáról.

A Harcom-hexalógia darabjai egy-mástól függetlenül is olvashatóak, de így is ezer szállal kötődnek egymáshoz, számos történetük ismétlődik meg vagy utal a sorozat más köteteiben szereplő jelenetekre; először azonban a Halál alcímet viselő kötet jelent meg, ami sok egyéb mellett az apa elvesztéséről és a veszteség feldolgozásáról szó. Az író, és bátyja, Yngve együtt takarítják ki a nagyszülői házat, ahova zsarnoki, idővel alkoholistává váló apjuk visszavonult. A gyászmunka egyben megtisztulás, a lakásból felkapart koszrétegekkel együtt szakadnak fel azok az események, amik kettejük gyerekkorát meghatározták – még élő nagyanyjuk visszaemlékezéseiből pedig olyan momentumokat ismernek meg, amik a kanonizált család-történetet és emlékezetet is felülírják. Karl Ove túlzott neurotikus – de végig élesen megfigyelt – érzékenységgel, Yngve tárgyilagosan próbálja feldolgozni az inkább rettegett, mint szeretett személy halálát.

A halál folyamatáról, annak megtapasztalásáról Knausgård olyan szép egyszerűséggel ír, hogy az semlegesíti a kötetcím komorságát is. „A szív számára az élet egyszerű: ver, ameddig bír. Azután megáll. Előbb-utóbb egy szép napon magától felhagy lüktető mozgásával, és a vér a test legmélyebben fekvő pontja felé áramlik, hogy ott egy kis medencébe gyűlve kívülről sötét és nyirkos tapintású foltot hagyjon az egyre fehéredő bőrön, miközben a testhőmérséklet csökken, a végtagok megmerevednek, és a belek kiürülnek. (...) Abban a másodpercben, amikor az élet elhagyja a testet, az már a halálhoz tartozik. A lámpák, a bőröndök, a szőnyegek, a kilincsek, az ablakok. A földek, a lápok, a patakok, a hegyek, a felhők, az ég. Egyik sem idegen számunkra. Szakadatlanul a halott világ tárgyai és jelenségei vesznek körül minket. Ennek ellenére kevés dolog érint annyira kellemetlenül bennünket, mint amikor egy emberi lény csatlakozik hozzájuk” – írja (7-8. oldal). Ennyi az egész, és nem több: ami utána marad, már az élőkre tartozik, és főként azt nevezzük halálnak, amit megélünk az ismert személy eltűnése után. Ez az író nagy trükkje: hogy valójában nincs trükk, mert minden önmagát jelenti, amire – fogasra a kabátot – legfeljebb ráaggatjuk saját érzéseinket és prekoncepcióinkat.

Knausgård saját fényében ragyogva jelenít meg minden emléket, képes a hasításra, hogy elválassza a megélt tapasztalatot a megfigyelőtől. A Játék című kötetben – az itthon megjelent Harcom-könyvek talán legjobbjában – olyan tisztán, a felnőtt tapasztalatok szűrői nélkül ír dél-norvég Tromøya szigetén töltött gyerekkoráról, hogy időnként el is feledkeztem róla: nem egy gyerek szemén keresztül látom ezt a mára letűnt világot. Tiszta, közeli az öröm, amivel az egyszerre gyerek és öreg író (újra) birtokba veszi a családi ház környezetét, a fehér kavicsos murvát, a szomszédos kiserdőt; és elemi a rettegés, amit Knausgård mindent kontroll alatt tartó, hideg-szadista apja iránt érez. Az Ószövetség Isteneként lesújtó férfi akkor is elérhetetlen, amikor közel van, a váratlan büntetésétől való félelem pedig legapróbb részletekig határozza meg a napi tennivalókat, családi viszonyokat, és magával értetődően idézi elő a felnőttkori önértékelési zavarokat; érdekes kettősség, hogy míg az apa távolságtartásával, szeretetének hiányával követel helyet magának, addig a biztonságot nyújtó anya valahogy személytelen marad, mint a melegével körülölelő ház.

A Harcom-sorozat írója tökéletes kívülállóként tudja leképezni környezetét és saját magát, ezt a túlérzékeny, nagyravágyó, nem is túl karakán gyereket, aki később introvertált, mindenkitől távolságot tartó, saját zárkózottságától is szenvedő felnőtté válik. Knausgård mindent elmond, azt is, amit amúgy mindenki takargatna, szikével választja szét személyiségének hártyáit, miközben azon tűnődik: mindez nem én vagyok. Kíméletlenségével azonban hozzátartozóit is kiszolgáltatja, hiszen ugyan-olyan részletesen ír felesége mániákus depressziójának hullámvölgyeiről, mint ahogy arról, ahogy apjuk itta halálra magát. Mindezzel nem csak önmagát áldozza fel – az összetartozás örömét pedig jellemző módon csak írói spéttel, a megfigyelő perspektívájából meri vagy tudja megélni. Nem véletlen, hogy a Norvégiában kultuszkönyvnek számító, 450 ezer példányban eladott sorozatot rokonságából többen júdásirodalomnak nevezték, a szennyes kiteregetésének tartották.

Ez persze nem ront a könyvek irodalmi értékén – Karl Ove Knausgård van annyira jó, hogy minden sora egyfajta állandó minőséget hordozzon – de azért felesleges lenne tagadni, hogy néha leül a regényfolyam. Hiszen az író ugyanazzal a monomániás alapossággal taglal több oldalon keresztül egy Dosztojevszkij-esszét vagy egy vacsora kellékeit, mint amilyen pontos megállapításokat tesz az emberi időérzékelés változásairól, vagy amilyen katartikus erővel írja le első gyermekének születését. Kicsi vagy nagy, fontos vagy lényegtelen, ezek nem szempontok számára. Végül is az életéről van szó; rögzíteni pedig a jelek szerint legalább akkora harc számára, mint részt venni benne; épp ezért nem blaszfémia valójában a Mein Kampfra utaló címadás sem. Kérdés, hogy ebben a harcban – egy számunkra idegen ember életkísérletében – meddig tudunk és akarunk Knausgård útitársai maradni.

Koncz Tamás

ÚKP 2019/1. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2019 04 hatter