Dallamtalan dúdoló

 

Ágh István: Elvarászolt ének 

Bot ritmusára szabott léptek a Duna-parton. Hosszas álldogálás a postán, fájdalmasan elnyújtott hónapok, míg egy név sorra kerülhet a műtétre várók listáján. Egy délután, mikor a lecsúszó ruha nesze, a komód reccsenése riaszt fel a merengésből, a gyerekkor emlékeiből – mire is? Testvérek, barátok hiányára, harcok és kompromisszumok keserű utóízére. A pár órára, míg eljön az este, hogy aztán ágyba bújva megadjuk magunkat a kis, és talán a nagy halálnak is.

Az időskor teljesen hétköznapi, naturális helyzeteiből építkezik új verseskötetében Ágh István, Kossuth-díjas költő: az Elvarázsolt ének ezekből a lassú pillanatképekből épül és terebélyesedik – inverz faként hajt vissza a múltba, miközben vékony gyökerei épp csak érintik a jelen talaját.

Az elégikus hangnem változó intenzitásban és személyességgel végig kíséri a könyv egészét. A négy nagy és egy kis ciklust tartalmazó kötet a (Későn virrad, Édentől keletre, Ma esti kérdés, Itt fekszik a huszadik század, Máskor ilyenkor ) s személyes számvetéssel kezdődik. Ágh dísztelen pompával idézi meg elmúlással folytatott párbeszédet, volt menyasszonyának emlékét, vagy a tanácstalanságot, amivel unokája néz rá a generációs szakadék túlpartjáról. Lassú ütemre, kereszt és páros rímeléssel kopognak a sorok, mintha egy szórakozott, dallamtalan dúdolót hallanánk, aztán váratlanul rémült, önsirató énekké rendeződnek – „Eljött az én estém éjszakája /éjfélt mutat órám nemsokára/ sietteti gyorsabb szívverésem, hogy a két mutató összeérjen(...) "majd ha sárga hangon üt az éjfél / ki áll hátradőlt fejemnél" (Eljött az én estém éjszakája..., 38. oldal) – hogy aztán újra nyugodtabb, ritmusra váltsanak.

Az Édentől keletre - ciklusban már a családi és nemzeti emlékezet képei kapnak helyet: felrémlik a mádéfalvai csata és Trianon tragédiája, az iszkázi családi örökség idő- és térbeli szétaprózódása. Ágh emellett olyan aktuális kérdésekkel is foglalkozik, mint a menekültválság vagy a falvak lezüllése – egyszerre tart a „puszta kézzel hódító” új honfoglalóktól (Költözők, Elvarázsolt ének) és a kézen-közön elhordott és aprópénzre váltott vidéktől (Földjeivel az ország)

Merítése azonban túl széles: a négy-öt oldalas, egyszerre több fajsúlyos témát felvető versek gyakran elvesztik a fókuszt, és ezzel az olvasó figyelmét. Az áramló szövegfolyamból az olyan, egységesebb darabok ugranak ki, mint amilyen a Felszámolt otthonok is. Utóbbi a közösen felépített otthon számbavételére épít, ám fokozatosan hiányleltárrá válik– az utolsó sorok pedig torokszorítóak „még nem tudom / felesleges vagyok-e én is, mint ez a sok holmi, / mint a legújabb könyv, melyet senki sem olvas” (72. old.)

A megragadás és az el nem engedés töltetet ad Ágh kései verseinek, de egyben költészete Achilles-inát jelenti: úgy tűnik, a szerző mindent akar, tudván, hogy semmit sem őrizhet meg. Krónikásként idézi fel a körúti robbantás kaotikus éjszakáját, de porckorong-műtétjének kínját is – elégikus sorai néha szíven ütnek, máskor inkább csak zsémbelő számvetésnek hatnak, de változó minőségükkel együtt is hiteles kor- és társadalomrajzot jelentenek. Arcokat és pillanatokat őriznek meg, akikre-amikre Ágh István nélkül talán már senki nem emlékezne a földön.

Koncz Tamás

ÚKP 2017/3. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

ukp 2017 3 hatter