Író a piacon

Jonathan Franzen a Könyvfesztivál díszvendége
Fotó: Graham Shelby 

„Negyvenöt évesen szinte naponta hálás vagyok, amiért olyan felnőtté váltam, mint amilyen lenni szerettem volna tizenhét éves koromban. Lejártam a tornaterembe az izmaimat fejleszteni; elég jól megtanultam bánni mindenféle szerszámmal. Közben szinte naponta csatát vesztek a még mindig bennem lakó tizenhét éves kamasz ellen. Képes vagyok megenni ebédre egy fél doboz Oreo kekszet, leragadni a tévé elé, nagy erkölcsi kinyilatkoztatásokat tenni, szakadt térdű farmerben járni, martinit inni kedden este, belefeledkezni egy sörreklám dekoltázsába, leszólni minden olyan társaságot, amely nem fogad be, és ha meglátok egy Range Rovert, kedvem lenne végighúzni az oldalán egy kulcsot, és kiszúrni a gumiját; közben meg úgy viselkedem, mint aki örökké fog élni. Ez a kettős szorítás, a magabiztossággal kevert jelentéktelenség tudata, persze sosem múlik el” – írja a ma ötvenöt éves amerikai sztáríró, Jonathan Franzen az eredetileg 2006-ban megjelent önéletrajzi könyvében, amelynek címe: Diszkomfortzóna. Egy másik jellemző idézet a memoárból: „A regény cselekménye... – állapítja meg Rilke művéről, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiről a szerző – nekem nagyon érdekesnek és jelentősnek tűnt.” Ha gonosz akarnék lenni, maró gúnnyal azt mondhatnám, Franzen szellemi törekvései az efféle megállapításokban ki is merülnek. Valójában persze arról van szó, hogy egy felkapott író – aki 2001-ben robbant be az amerikai köztudatba Javítások című regényével (amely magyarul is olvasható az Európa Kiadó jóvoltából), és aki 2010-ben abban a kiváltságban részesült, hogy számos irodalmi nagyság után, ráadásul tízéves szünetet megtörve, a Time magazin címlapján szerepelt, amikor megjelent második regénye, a Szabadság (szintén olvasható magyarul szintén az Európának köszönhetően) – akkurátusan megírta életének a nagy részét, főként a gyerekkori és fiatalkori éveit. S nagy valószínűséggel nem spontán ötlettől vezérelve tette ezt, hanem a könyvkiadási és könyvkereskedelmi gépezet szigorú szabályainak engedelmeskedve. Jól ismert az a folyamat, hogy ha valaki befut, akkor jól csengő márkanévvé válik, s akkor bizony nem az ihlet, hanem a megrendelő és a szerződés az úr.

Nehéz nem efféle hátsó gondolatokkal olvasni Franzen könyvét. Annál is inkább, mivel feltűnő, hogy a szaggatott életrajz csupa külső esemény leírásából és az ezekhez fűzött – a fentiekhez hasonlóan langyos – reflexiókból áll, időnként megtűzdelve néhány nagy író – vagy képregényrajzoló, főként Charles M. Schulz – egyegy alkotásának iskolás elemzésével. Nem tudok elalélni a műélvezettől, amikor azt olvasom Franzen könyvében, hogy édesapja „1965-ben, amikor már a pályafutása csúcsa felé járt, évi 17 ezer dollárt keresett (kicsivel többet, mint az országos statisztikai középérték duplája)”, vagy hogy a szülői ház értéke a közép-nyugati nagyvárosban, St. Louisban hogyan változott az évtizedek során, s miközben a szerző arról számol be, hogy édesanyja halála után el kellett adnia Jonathan Franzen a Könyvfesztivál díszvendége 2015/április új könyvpiac 7 az emlékekben bővelkedő ingatlant, hiába adja meg újra meg újra a pontos dollárösszegeket, nem indul meg az irodalmi nyálelválasztásom. Jó lenne, ha Franzen rá tudna cáfolni arra a finnyás előítéletre, hogy kizárólag a legnagyobbak élettörténete érdekes, de nem tud. Teszi a dolgát egy bizonyos korban, helyen és időben, eleget téve a siker követelményeinek. Nyíltan beszél kamaszkori szexuális élményeiről, amelyek semmiben sem különböznek más kamaszok szexuális élményeitől, ha kell, bátran leleplezi önmagát, bevallva, hogy idegesítik a természeti katasztrófák áldozatainak megsegítését sürgető felhívások, hogy feleségével imádták mások cikizését („A mások lesajnálása – a tökéletlenségeik miatt – mindig a kedvenc sportunk volt.”), vagy hogy élete egyik legnagyobb szégyene, hogy nyolcéves korában a szomszéd kislányok előtt bohóckodva letolta a gyatyáját, bár arra már nem emlékszik, hogy az alsóját is lerántotta-e, vagy csak a nadrágját. Lelkiismeretesen beszámol a szüleivel való viszonyáról, az otthoni veszekedésekről, ha kell, teljes terjedelemben idézi szülei leveleit és a saját válaszleveleit, siratja a Földet, megrendültségéről tesz tanúbizonyságot, amikor a globális felmelegedést és a természetpusztítást ecseteli, hosszan fejtegeti házasságának szép pillanatait csakúgy, mint tönkremenetelét, és azt a merészséget is megengedi magának, hogy gúnyosan bírálja a kereszténységet: „Ha Krisztust megfosztjuk az istenségétől, akkor csak a hókuszpókusz marad.”

A hat fejezetből álló kötet egy tekintetben azonban rendhagyó: az utolsó rész a szerző madarászszenvedélyéről szól. Egy egész fejezeten át ecseteli, hogy mennyire szereti a madarakat, s hogy fél vagy akár egész napokat is rászán arra, hogy megleshesse őket. Sőt, nem ritkán madarakról álmodik. Ez az a része a kötetnek, amelyből kiderül, hogy a szerző élete némiképp elüt az átlagostól. Ez az ő kivonulása a társadalomból, tiltakozása a civilizációs életforma ellen, különcségének megnyilvánulása. Büszkén megírja, hogy sokan – például szerkesztők, irodalomárok – csodabogárnak tartják emiatt, de ezzel ő nem törödik. Ezután azonban kissé diszkomfortérzést kelt – bár az író őszintesége becsülendő –, mikor megvallja azt is, hogy sok madarászás után igencsak visszavágyik az emberi világba. „Ahogy a Skimmer egyre beljebb hatolt a csatornában, más darvakhoz sikerült olyan közel férkőznünk, hogy még azt is hallottuk, hogyan ropogtatják a kék tarisznyarákot, ami kedvenc téli táplálékuk. Láttunk egy olyan párt is, amely épp azt a kényeskedve, fel-felröppenve szökdécselő táncot járta, amely szexuális izgalmi állapotba hozza őket. Útitársaim példáját követve én is elővettem a fényképezőgépemet, és kötelességszerűen készítettem néhány képet. Akkor azonban hirtelen... elegem lett a madarakból és a madarászásból. Abban a pillanatban legalábbis inkább lettem volna otthon, újra NewYorkban, a saját fajtám közt.

Tornai Szabolcs

 

A Kritika rovat korábbi cikkei 

ÚKP 2017/3. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

ukp 2017 3 hatter