A kamaszkori útkeresésről szól Hartay Csaba első regénye. A kilencvenes években vagyunk, egy Szarvason élő fiú felnőtté válásának kalandokban bővelkedő, humorral és nosztalgiával teli, nagyon életközeli történetét ismerhetjük meg a könyvben. A szülőkkel és a tanárokkal meglévő éles konfliktusok az egyik oldalon, az életre szóló, ekkor szövődő barátságok a másikon, az élet értelmének néhol naivnak tűnő keresése itt, a szórakozás szinte mindent elsöprő vágya ott. És néhol csak vicces, máshol viszont veszélyes akciók, melyek szép lassan rávezetik a történet hősét a saját útjára, miközben a baráti kapcsolatokat is megszilárdítják, tartalommal töltik meg, egyedivé és különlegessé avatják. (Bedecs László kritikája)

A kamaszkori útkeresésről szól Hartay Csaba első regénye. A kilencvenes években vagyunk, egy Szarvason élő fiú felnőtté válásának kalandokban bővelkedő, humorral és nosztalgiával teli, nagyon életközeli történetét ismerhetjük meg a könyvben. A szülőkkel és a tanárokkal meglévő éles konfliktusok az egyik oldalon, az életre szóló, ekkor szövődő barátságok a másikon, az élet értelmének néhol naivnak tűnő keresése itt, a szórakozás szinte mindent elsöprő vágya ott. És néhol csak vicces, máshol viszont veszélyes akciók, melyek szép lassan rávezetik a történet hősét a saját útjára, miközben a baráti kapcsolatokat is megszilárdítják, tartalommal töltik meg, egyedivé és különlegessé avatják.
A könyv főszereplője a többnyire csak becenevén emlegetett Shado, aki ugyan jó családban nő fel, mégis kimarad a gimnáziumból, mert hónapokig nem jár be az iskolába és már kilenc tárgyból áll bukásra. Innen indulunk, a szakadék széléről: a fiú kocsmákban és játéktermekben tölti a hétköznap délelőttöket, és egyáltalán nincs semmilyen célja és semmilyen kapaszkodója az életben. Legfeljebb azt tudja, mit nem akar: nem akar az őt egyáltalán nem értő tanárok szeme elé kerülni és nem szeretné, hogy a csavargása kiderüljön az apja előtt, akitől minden ilyesmiért verésre számíthat. Voltaképp jólétben él, mégsem találja a helyét a világban, és mintha a bukás is csak azért lenne, hogy ezzel időt nyerjen, hiszen úgysincs jövőképe.
A barátok családi hátteréről keveset tudunk, de abból a kevésből látszik, hogy ők is hasonló helyzetben vannak. Szerencséjükre van egy hely, a család körös-parti nyaralója, ahol rendszeresen és viszonylag szabadon találkozhatnak, beszélgethetnek, játszhatnak, ahol megismerhetik egymást és önmagukat. Hartay nagyon szépen végigvezeti ennek a hat-nyolc fős fiútársaságnak a fejlődését: eleinte csak egyetlen közös eszméjük van, az alkohol. Minden találkozó központjában az titkos ivás és cigizés áll, szinte csak ebben élik ki lázadás- és szabadságigényüket a gyerekek, majd a közösen kitalált és együtt végigvitt csínyek és szabályszegések jönnek, hogy aztán egymás segítése, sőt egy esetben a másik életének megmentése erősítse a kapcsolatokat. Jól mutatja ezt a tagadásból az igenlésbe vezető utat az az írói fogás is, hogy eleinte a részeg ordibálás az est csúcspontja, a könyv végén azonban már a kollégiumi szobában zajló csendes beszélgetés.
A szerző okosan használja a fiatalok szlengjét és káromkodásait, bátran és sűrűn nyúl a durvább kifejezésekhez is. Nem próbálja megszépíteni vagy „irodalmiassá" tenni piszkos szájú szereplői nyelvét, inkább ő igazodik ehhez, és azt mutatja meg, hogy a trágárságokban is van építő erő. Nemcsak felnőtteskedésről vagy igénytelenségről van ugyanis szó, hanem arról is, hogy ki előtt meri valaki kimondani és használni az egyébként tiltott szavakat – ez is a közösséghez tartozást jelenti. Ráadásul mindez pörgővé, könnyeddé és megint csak életszerűvé és átélhetővé teszi a regényt, megteremti a közelség, az intimitás illúzióját a szöveg és az olvasó között.
Hartay ugyanakkor azt is jól tudja, hogy maga a téma egyáltalán nem új az irodalomban. Közvetlen előzménye talán A Pál utcai fiúk, amire a szövegben többször utal, de nekem a Zabhegyező is sokszor eszembe jutott olvasás közben. A száz évvel ezelőtti történetből a bajtársiasság, egymás feltétel nélküli segítése megmaradt, de az olyan értékek, mint ott a grund, a közös tér védelme már kikopott. Nemecsek ebben a regényben már legfeljebb egy cigány fiú lehet, akivel senki sem szeretne egy helyen lenni, de a Pásztorokból is egy cigány banda lesz, amely agresszívan lejmol a templom mögötti padon összegyűlő fiúktól. A gittegyletből pedig pálinkaegylet: az ivás mint örömforrás a legerősebb motívum a könyvben. Van ebben valami mélységes szomorúság, hiszen azt jelzi, hogy mindenki a maga saját kis világában él, elbeszélnek egymás mellett, és igazából nem tudják egymással megosztani a problémáikat. Pedig mindannyian ugyanazokkal a félelmekkel küzdenek: mi lesz velünk 5, 10 vagy 20 év múlva? A regényben ezt a kérdést többször fel is teszik egymásnak a szereplők, de sosem tudnak erről közösen és pláne mélyen gondolkodni.
Egyvalamiben értenek csak egyet: a közösen átélt kalandokat jó lesz majd 20 év múlva is elővenni és elmesélni. És mintha arra futna ki az egész könyv, hogy a tinédzserkori vadulások, őrültségek és kalandok, illetve az ezekkel megerősített barátságok jelentik az élet egyik csúcspontját, amit talán nem is lehet később felülmúlni. A most 36 éves szerző érezhető nosztalgiával tekint a nem titkoltan saját kamaszkorából előhívott történetekre, és eközben azt is vállalja, hogy a barátai, sőt akár egy egész generáció emlékeit is megírja. Épp ezért lehet ez a könyv sikeres. Ha a történetek közvetlenül nem is, de az érzések és az útkeresés nehézségei mindazoknak ismerősek lehetnek, akik jártak már középiskolába, vagy épp most járnak oda.

Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek. Podmaniczky Művészeti Alapítvány, hn, 2013., 260 oldal, 2490 Ft

Bedecs László