A holtak újabb enciklopédiája

Igazi felfedezés lassacskán megismerni egy igen jelentős életmű állomásait, és egyre pontosabb képet szerezni egy szerzői univerzum komor és súlyosan mozdulatlan belső törvényszerűségeiről. A Magvető McCarthy sorozatában ezúttal a Határvidék-trilógia második része, az Átkelés látott napvilágot, a Trilógia első darabjaként 2011-ben megjelentetett Vad lovak folytatásaként.  

A „folytatás" szó némiképp megtévesztő persze, hiszen az Átkelés története nem az előző rész eseményeinek továbbfűzése, sőt szereplői sem azonosak. Azonos viszont a földrajzi táj: a déli államok és mexikói határvidék lepusztult, kegyetlen vidéke, ahol egy – a Vad lovak John Grady-jéhez ugyan némiképp hasonlatos – fiú, Billy Parham és öccse, Boyd megpróbáltatásainak, felnőtté válásuk kíméletlen stációinak pokoli jelenetei játszódnak. McCarthy ezúttal is az „út" metafora Kerouactól ismerős toposzát zilálja szét, a télosz, a megismerés, a szabadság, végsősoron az „én" uralhatóságának és tervezhető felépítésének elképzelését rombolva össze.
Az út, mint semmi, mint null morféma többé nem az előrejutás, haladás, a humanista értelemben vett nevelődés terepe, hanem egy nem emberi – tehát morális kategóriáinkkal megközelíthetetlen – , végsőkig idegen létezés térformája. McCarthy minden egyes regénye az „út" képzetköréhez kapcsolódó optimista várakozásokat érvényteleníti makacs következetességgel; hol apokaliptikus víziókban, hol szikár kegyetlenségükben döbbenetes jelenetekben ismételve az emberi egzisztencia örökös megválthatatlanságának , szenvedésre és tudatlanságra ítéltetettségének megrázó képeit. A kanyargós hosszúmondatok, az írásjelek takarékos használata McCarthy nyelvét olyasféle végtelen zihálássá erősítik, amelyből mintha a létezés alapszólama hangozna elő. Az örökös mellérendeléseket teremtő „és" kötőszó agresszív dominanciája pedig az okok és okozatok eltűnését, az eredet és a cél kizáródását jelzi a létezés nyelvi rendjéből, Billy és Boyd vándorlásainak, megpróbáltatásainak céltalanságát , kiúttalanságát idézve. A két fú története olyan egymást taszító pillanatok sora, amelyek közt azonban mégis van kapcsolat, s amelyek mintha – Kierkegaard szavával – „az örökkévalóság atomjai" lennének az időben.
McCarthy összes műve a horror vacui egy –egy újabb aspektusát villantja fel, épp csak egy finom elmozdulással, a perspektíva átfókuszálásával változtatva a látókörébe kerülő újabb rettenetek rögzítésén. Az Átkelés egyik passzusa így akár poétikai önjellemzésként is olvasható, e szerint ugyanis : „ ( a történet) csakis az elmondásban él és lakozik és ezért aztán az elmondás nem érhet véget soha.(....) Minden történet egy. Ha jól hallgatják minden történet egy."
Ezen a nagy és azonos történeten belül az Átkelés leginkább a halál, pontosabban a személyes halál megnyerhetőségének alapvetően egzisztencialista kérdéskörére koncentrál, a McCarthytól megszokott filozófiai áthallások alapján érzésem szerint elsősorban Kierkegaard elgondolásait erősen megidézve. Azok az emberek, akikkel a két fiú összeakad vándorlásai során, és akik hosszabb próféciákat, példabeszédeket vagy éppen életüket elbeszélve kapcsolják Billyéket ahhoz a bizonyos Egyetlen Történethez ( a regény angol címe, a The Crossing az „útkereszteződés" értelmében ezeknek a találkozásoknak a sorsalakító jelentőségére is utal), valamennyien a választások sorozataként alakuló személyes sors, vagyis az autentikus választások sorozataként megképezhető személyes halál elnyerésének fájdalmas vágyát ismétlik. A halál olyan döntés, amelyhez az ember létezése minden pillanatában akarva-akaratlanul folytonosan viszonyul, s McCarthy regényének kierkegaardi kérdése éppen az, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy a halál ne csupán eltalálja a személyiséget, hanem találkozzék is azzal. A szöveg talán egyedül Boyd halálával és sírhelyével kapcsolatban fogalmazza meg e szerencsés találkozás gyakorlati lehetőségét: „ Az öcséd ott van ahol lennie kell. És a hely amelyet talált a saját választása is. Az ilyesféle szerencse pedig nem lebecsülendő."
A regény figurái tudatos, vagy kevésbé tudatos élőhalottak, akik sorsuk mintázatában , az események kusza és kegyetlen szövedékében az értelem, az értelmes választás talán nem is létező lehetőségeit kutatják. Az Átkelés lapjain a világba vetett, örökös határvidékekre szorított magányos egzisztencia számos alakváltozatban mesél a megváltás reményének választási lehetőségeiről és kudarcairól, az „én" magához közelítésének, létbe-tagolásának vágyáról. McCarthy univerzumában azonban – ahogyan ezt legpontosabban a Véres Délkörök-ben írta meg – a Törvény szerkezetét valamiféle pokoli táncrend, egy emberi nyelven kommunikálhatatlan, rettenetes erő szabályozza , ami eleve lehetetlenné teszi az önmagát választani képes, autentikus személyiség otthonos magáratalálását. A műben legegyértelműbben talán a vak ember betéttörténete fogalmazza meg a világtalan egzisztencia hiábavaló törekvését a létezés átlátható otthonként történő berendezésére, s figyelmeztet ugyanakkor az emberi végesség – a sötétség – méltósággal teli megtapasztalásának kötelességére.
Az állandóan úton lévő szereplők az egzisztenciális hajléktalanság és alávetettség allegorikus figurái, akik a pusztítás és kegyetlenség ismétlődő terei közt mindhiába kutatnak a létezés valamely etikai imperatívusza után – ilyesmi csupán a prófétáló regényszereplők létről szóló (hiábavaló?) beszédeiben sejlik fel halványan (Talán éppen az etikum regényben ábrázolt távoli horizontja teremti meg az Átkelés lapjain az emberek és az állatok közti roppant szoros kapcsolódások külön tanulmányt igénylő viszonyrendszerét.)
„Úgy tűnik, hogy gályarab vagyok, aki a halállal van összeláncolva, s bármikor, amikor az élet megmozdul, megcsörren a lánc" – írja a Napló – ban Kierkegaard. McCarthy regénye ennek a metaforának a meggyőzően részletes kibontása, amelyben a fogság, az állati lét, a személyes elszigeteltség , a létezés folytonos haláltapasztalata, a lánc feszülésének egzisztenciális feszültsége fogalmazódik meg döbbenetes erővel. Sőt- ama bizonyos lánc megcsörrenése tulajdonképpen annak a jele, ahogy szereplőin keresztül a regény minden mozzanata a létezés határának azt a fesztávolságát próbálja bemérni, melyen belül az életet e feszesség-feszültség jegyében lenne lehetséges megélni.

Szabó Gábor

ÚKP 2017/1. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2017 1 hatter