Kásás Tamás. Akit nem érdekel különösebben a sport, gyaníthatóan még az is pontosan tudja, hogy – minden túlzás nélkül – a valaha élt egyik legnagyobb vízilabdázóról van szó.
Aki pedig pólófüggő, bizonyára kívülről fújja, hogy Kása háromszoros olimpiai, kétszeres Európa- és egyszeres világbajnok; mellékesen az Euroligát is megnyerte olasz klubcsapataival, mégpedig öt alkalommal. Sőt, a rajongók nyilván mindennel tisztában vannak, így az egyéni címekkel is: azzal, hogy az „angyalarcú strici” – ahogy egykori edzője, Kemény Ferenc nevezte a játékost – 2000-ben és 2001-ben is a világ legjobb játékosa lett, 2010-ben pedig az évtized vízilabdázója címet nyerte el a Nemzetközi Vízilabda Szövetségtől (FINA).
Furcsálkodhatnánk, miért is van szükség erre a könyvre. Azt is gondolhatnánk, hogy egy ennyire népszerű világklasszisról minden érdekeset megírtak már – ám ez messze nem igaz. És hogy ez így van, az főképp magának Kásásnak köszönhető, a visszahúzódó természetének, annak, hogy gyűlöli a felhajtást. Aktív játékosként is csak akkor nyilatkozott, amikor muszáj volt. Sosem kereste a média kegyeit. Most sem magától tárulkozott ki. Az az M. Kiss Csaba kereste meg őt, akit pedig újságíróként, televíziós műsorvezetőként, szerkesztőként ismerhetünk korábbról. Ő akart könyvet írni Kásásról. És mivel a megkérdezett fél rábólintott, interjúkat készítettek – hogy aztán végül ne egy szimpla kérdezz-felelek legyen a könyv, hanem M. Kiss írja meg egyes szám első személyben az életrajzot, beleélve magát az elmeséltekbe, s egy speciális habitusba.
Az apropót a pályafutás közelgő lezárása adta, tehát egyfajta számvetésként is olvasható a fekete-fehér, viszonylag apró fotókkal illusztrált könyv, amely egy „Előjáték”-ból és öt fejezetből áll. A végéről indulunk, az utolsó meccs előtti pillanatoktól, amikor az ötödik helyért száll harcba a londoni olimpián a válogatott. Az első fejezet is inkább az olimpiáról szól, kevésbé a magánemberről; a második a gyermek- és ifjúkorról; a harmadik főként a civil Kásásról, a nőkhöz fűződő viszonyáról; a negyedik a 2012-es olimpia előzményeiről; az ötödik pedig magáról az olimpiáról. Ebből a felsorolásból is látható, hogy a magánemberről és a sportolóról egyaránt – mert egy élsportolónál a kettő nem igazán szétválasztható. Így aztán még akkor sem hánytorgathatjuk fel, hogy ezerszer hallott és látott részletek is előtérbe kerülnek, ha igaz is, hogy sokkal izgalmasabbak a Kásás jellemének domináns jegyeire rávilágító részek.
A nem lineáris történetben egy olyan ifjút láthatunk, aki többek közt a gyerekkori költözések (a helyszínek: Buda, Tatabánya, Ausztrália, Szicília) hatására gátlásossá válik. Tökéletesen kirajzolódik, mitől lesz Kásás kissé bizalmatlan, befelé forduló. Olvashatunk az önmagát későn érőként definiáló férfi szerelmeiről is. Megtudhatjuk, hogy allergiás az uszodák vizében lévő klórra (!), alvajáró, tömegiszonyos. Mint ahogy azt is, milyen fizikális fájdalmai vannak már a vízilabdázás miatt. Izgalmas, ahogy Vindisch Ferenctől kezdve Kemény Dénesig bezáróan az edzőiről beszél; vagy ahogy az olasz mentalitásról ír, és az imádott Nápolyról, amit teljesen az otthonának érzett. Talán a legizgalmasabb és –őszintébb az, amikor arról beszél: egy élsportoló élete milyen monoton, gépies, unalmas; és milyen nehéz ezt az életformát bárkinek is tolerálnia. Kásás bevallja, hogy ő bizonyos értelemben lusta, önsajnáltató – nem kendőzi el tehát a negatív tulajdonságait sem. Viszont nem is álszerénykedik, tisztában van a saját képességeivel, kiemelkedő tálentumával, és ez is jó.
Miközben az életéről mesél, természetesen újra és újra előtérbe kerül, mi okozhatta a londoni kudarcot. Erre ígér magyarázatot a könyv már a bevezőben is. És aztán nincs is hiány az önanalízisben. Kásás lusta, a sikertől jóllakott játékosokról beszél, köztük magát is említve: mert bár szeretne mindig nyerni, azt azért elismeri, hogy ennyi cím után nehéz az embernek új motivációt találnia. És felmerül az a kérdés is, hogy mi lesz ezután. Hiszen Kása többször kijelenti, hogy London után minden más lesz, „elég volt az élsportolói életből”. (Azóta tudjuk, hogy januárban Los Angelesbe utazott, hogy egy egyetemen vízilabdás fiatalokkal foglalkozzon.)
M. Kiss és Kásás jól eltalálta a könyv beszédmódját. Valóban közel tudja hozni ezt az istenáldotta tehetséget, hogy van önirónia, önkritika, humor, őszinteség és realitásérzék a mondatokban. Üdítő olvasni, ahogy Kásás például az utolsó mérkőzéséről vall: „kissé vicces ez az utolsó csatája előtt önmagától meghatódott figura”. És még jobban tiszteljük, mert beismeri, már az olimpia előtt sem a magyar volt a legjobb válogatott – a nagyközönség önáltatásával szembemenve. Ezt a tisztánlátást pedig tanítani lehetne.
M. Kiss Csab, Kásás Tamás: Kása. Ulpius-ház Kiadó. 2012. 268 oldal. 3999 Ft
[Darvasi Ferenc]
