Bognár Péter: Bulvár. Magvető, Bp., 2012., 104 oldal, 2290 Ft; Izsó Zita: Tengerlakó. Fisz, Bp., 2011., 80 oldal, 1600 Ft.; Nyerges Gábor Ádám: Számvetésforgó. Parnasszus könyvek, Bp., 2012., 184 oldal, 1470 Ft; Závada Péter: Ahol megszakad. Libri, Bp., 2012. 72 oldal, 1490 Ft  

Egyáltalán nincs könnyű helyzetben, aki tudni szeretne, miféle verseket írnak ma a fiatal magyar költők. A verseskötetek ugyanis ma már rendkívül alacsony példányszámban jelennek meg, ezért vidéken szinte hozzáférhetetlenek, viszont ahhoz mégis sok pályakezdő van, hogy bárki is áttekinthetné ezeket a köteteket. Köztük akiadók neve és az szakmai díjak segíthetnek kiválasztani azokat, akik talán évtizedek múlva is szereplői lesznek a magyar irodalmi életnek. Induljunk el mi is a díjak mentén: Bognár Péter az pályakezdő írók számára alapított Petri-díjat, Izsó Zita pedig az év legjobb első kötetéért járó Gérecz-díjat nyerte el, Závada Pétert pedig az igen rangos AEGON művészeti díjra jelölték. Nyerges Gábor Ádám kötetét eközben a kritikák magas száma és azok elismerő hangja emeli ki pályatársaiéi közül. Közös vonás csak nehezen fedezhető fel e négyféle versnyelvben, habár a nagy kérdéssel mindnyájan szembesülnek: hogyan lehet valami mást írni, mint amit a közvetlen elődök írtak, hogy lehet ma újat mondani, valami olyasmit, ami értelmet ad az írásnak? 

   Závada Péter kötete meglepően visszafogott és tisztelettudó, hangja megfelelni igyekszik a szomorkás, csalódott fiatal költő évszázados toposzának. Az elfogadás hiánya, a fájdalmas szerelmek és a nyomasztó családi történetek árnyékai uralják a könyvet, de a szerző olyan kiszámítható, biztonságos nyelven és formákban beszél minderről, hogy még az is komfortosnak érezheti a verseket, aki egyébként csak ritkán olvas kortárs költészetet. Könnyű legyinteni erre, és azt mondani, Závada beleesett a verselgető tinédzserek tipikus hibájába: nem tudta kikerülni a pátosz mindig fenyegető csapdáját, azaz megpróbált klasszikusan szép és könnyen olvasható, de tragizáló „költeményeket” írni. Csakhogy jól tudjuk: nem egy tizenéves írta az itt olvasható verseket, ráadásul ez a valaki egyáltalán nem naiv, hiszen dalszövegei megmutatták, hogy tud pimasz és nyers és szlenges is lenni, tud a kötetben is érintett témákról egészen újszerűen és provokatívan is beszélni. Azaz én óvatos lennék ezzel a legyintéssel: talán mi még nem, de ő már tudja, hol fog ez a két szövegvilág összeérni, és azt is, miféle nyelvi energiák fognak akkor felszabadulni.

   Bognár Péter mintha épp valami hasonlóval kísérletezne, amikor átírja a bulvárlapokban talált sztorikat egyetemes jelentésű, valódi problémákat érintő történetekké. Habár ez sem is teljesen igaz, mert épp e versekből látszik, hogy a bulvárlapokban megjelenő történetek hétköznapiságukban és közhelyességükben is sokat elmondanak a mai társadalomról és az uralkodó gondolkodásmódokról, és ez a költészet számára is nagy lehetőségeket rejt – de ezt eddig, pláne ilyen formában, senki sem használta ki. Az, hogy épp ki kinek a szeretője, ki beteg és ki halt meg, ki mennyit lopott, vagy hogy a politikusok mit csináltak és mit nem, ezekben a versekben már-már apokaliptikus víziókká nőnek, messze túlmutatva önmagukon. A Feketemangalica-tenyésztésbe kezd Debrecen című vers például viccnek ígéri magát, de aztán hamar felbukkan a „Seregek Ura” is a szövegben, vele pedig a szakralitás, és onnantól inkább gondolkodni támad kedvünk, mit nevetni. Ezzel az eszközzel Bognár nagyon jól bánik: friss és meglepő, amit ír.

   Nyerges Gábor Ádám viszont fordítva jár el: a komolykodó gesztusok mögött inkább csak játszik, viccel, ironizál, de mindezt ő is nagyon meggyőzően teszi. Ő az, akit leginkább foglalkoztat az a költői hagyomány, amelyhez képest megszólalhat. E hagyomány központjának azt az Orbán Ottót választja, akire a formafegyelem, a játékosság és a metafizikai kérdésfelvetések egyszerre voltak jellemzőek, de csodálkozásomra Petőfi is élő, jelenlévő előd. Nyerges sokszor magáról a versről, a költőszerepről, a kortársak költői törekvéseiről beszél, általában nagyon szórakoztatóan, sok-sok nyelvi ötlettel, kifacsart, gyakran a popkultúrából kölcsönzött idézettel és finom intellektussal. De az igazi témája a szerelem, annak is a szomorúbb, sikerületlenebb fajtája, mely tehát mindig párban jár a magánnyal. A sóvárgás, a csalódás és a kiábrándulás háromszögében csak elveszni lehet, de a versbe ágyazott történetek önironikus hangja erre a tudásra is építkezik, így a tornából felmentett szerelmes valahogy mégis mindig kívül marad vagy legalább kimászik a gödörből.

   De mindez tényleg csak játék Izsó Zita kötetéhez képest, ahol sokkal érettebb, komolyabb és átgondoltabb költészetet olvashatunk. A könyv a női líra újabb keletű kérdésfelvetéseire is rálicitál, amikor az abortusz átélhetőségéről, okairól és következményiről beszél. A versek nagyon körültekintően és óvatosan viszik az olvasót a probléma középpontja felé, csak egy-egy félreérthető utalás mutatja meg, hogy a kötet titkos főszereplője egy meg nem született magzat, akit, talán, Annának hívtak volna. Ő az, aki, míg élt, a vízben élt, mintha örökre a tenger alá rejtették volna, ő az, akinek nem gyógyulást, hanem halát adott a kórház, ő az, aki halálával felidézi a család minden korábbi halottját, és egyben radikálisan rákérdez az őt vállalni nem tudó szerelmi kapcsolat életképességére is. De a versek utalásai és kérdései sohasem direktek, a beszélő inkább bujkál, furcsa hasonlatokba rejti az érzéseit, varázslatos mesevilágba a traumáját. Oldani próbálja a döntés körüli feszültségeket, és érdekes: bár senki sem vádolja őt, sőt a környezet felmenteni igyekszik, ő maga nem tud a félelem és a bűntudat képeitől megszabadulni. De miért kéne bármitől is megszabadulni? Ha valami, talán ez a kérdés lehetne ennek a kötetnek és másik három társának a közös nevezője.

Bedecs László