Madárasszony legendáriuma

A felnőtté válás, az identitáskeresés egyik természetes lépcsőfoka, hogy elindulunk saját múltunk felé. Eljön az idő, amikor már nem legyintünk az öregek meséire, hanem leülünk a lábaikhoz, és hallgatjuk őket. Amikor nem megyünk el a bezárt és lefüggönyözött ajtók mellett, hanem benyitunk a kulcsra zárt szobákba. Amikor úgy érezzük: önmagunk meghatározásához meg kell ismernünk anyáink, apáink történetét. Nem véletlen az sem, hogy ez a lelki igény általában akkor tör fel elemi erővel, amikor mi magunk is szülővé válunk, vagy legalábbis készülünk a szülői szerepre. Magunk miatt talán nem is foglalkoznánk ennyit a múlttal, de azt tudni akarjuk, mit örökítünk át a gyerekeinkre. 

Finy Petra Madárasszonyának narrátora, Linger Lea is ebből a motivációból indul el anyja emlékei után, és gabalyodik bele a múlt szövevényes hálójába. Pontosabban a gyermek, az utód hiánya miatt, mert a regény elején úgy tűnik, meddő, nem születhet gyermeke. És persze az anyahiány miatt is, hiszen még gyermekként elveszítette az anyját. Talán meg sem volt soha, mint ahogy az anyja, Lili is anya nélkül nőtt fel. De vajon lehet-e legendát építeni a titkokból, mítoszt az elhallgatásokból, szabad-e vajákos regéket szőni az anyakomplexus köré?
Finy Petra a Madárasszonyban határozottan állítja: igen, sőt, kell. A túlélés módja, a lelki katatónia és depresszió egyik (vagy talán egyetlen?) gyógyszere az, ha képesek vagyunk átlépni a valóság határait. Ha elfogadjuk a csodákat, azt, hogy egy gyereklány képes gerinctörés után is talpra állni, hogy madárgyűrűző lehessen, vagy hogy az ember lelkének másik fele egy hollóban él. És persze szükséges egy jó adag monománia is: madarász, rovarász, gombász vagy éppen bábos, netán zeneterapeuta, mindegy. Linger Lea családjában és környezetében nincs egy „normálisnak” mondható ember, egy átlagos, hétköznapi kapcsolat, s persze a regény végére kiderül, hogy a helyzet még annál is jóval bonyolultabb, mint amilyennek látszik.
Női generációs regény ez a könyv, pontosabban a generációs átkok átöröklődésének regénye. Évezredes tudás, megtapasztalás van abban ugyanis, hogy az átok generációkon át hat, még akkor is, ha nem veszünk róla tudomást. A magyar néphagyomány hét generációról tud, a Tízparancsolat azonban „csak” harmad- vagy negyedíziglen sújtja átokkal azokat, akik Isten törvényei ellen cselekszenek. Mert az öröklődő átok nem a boszorkányok vajákolásán múlik, hanem a teremtés rendjének megszegésén, ahogy Mózes ötödik könyvében is olvashatjuk: Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, hogy előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!
Linger Lea három generációig gombolyítja vissza ég és föld között verődve a női sorsokat, az átok átadásának folyamatát. A regény nyitva hagyja azonban azt a kérdést, hogy vajon Leával lezáródik-e a csíkkirály átka, amit nagyanyja hozott rá, vagy ő is továbbadja majd gyermekének, aki anyja egykori szerelmétől vár.
Nem tudjuk meg, hogy megtörik-e az átok, viszont annál többet tudhatunk meg Magyarország madárvilágáról. Az anyaalak köré épített legendárium ugyanis kicsit olyan, mintha egy madártani kézikönyvet olvasnánk, kiegészítve néhány egyéb, érdekes rovar, állat vagy növényfaj leírásával. Az emlékképeket ezek a leírások kötik össze, ami indokolt lehet egy ilyen természetimádattal megáldott vagy megátkozott családban, de úgy érzem, a madár- és növényismeret túlteng a narratíva rovására, s falat állít a történet és az olvasó közé. Amikor éppen belendülne a történet, amikor éppen izgalmassá válnak az események, kezdődik egy új fejezet, s kötelezően meg kell jelennie valamilyen biológiai tárgyú utalásnak. A több elbeszélő emlékeiből összeállt könyv talán tudatosan esik szilánkjaira, hiszen a múlt, egy család vagy egy ember sorsa sem rekonstruálható tökéletesen, a nézőpontváltások így indokoltak. Ám az emlékezők karaktere csak a cselekmény szintjén rajzolódik ki. A megszólalók beszédmódja számomra nem elég egyedi, személyre jellemző, nem hallom ki a saját hangjukat, amibe bizony belejátszik az is, hogy ebben a történetben mindenkinek tökéletes biológiai ismeretekkel kell rendelkeznie. A szerző ugyanis végig tartani akarja azt a koncepciót, hogy az emlékek valamilyen állat vagy növényfajhoz legyenek köthetőek. A pesti gonosz nagymama szájából visszásan hatnak a természetismereti információk, s a könyvben több helyütt kilóg a lóláb, vagy hogy stílusosak maradjunk: kikandikál egy-egy madártoll vagy rovarcsáp. Hamar kiderül, hogy az adott faj leírása vagy életmódjának ismertetése csak azért szükséges, hogy párhuzamot vonhassunk az eseményekkel, a szereplők karaktereivel. Minden fejezetben kötelezően meg kell ismernünk egyet, s ez a szerkesztési elv kifejezetten érdekes egy darabig, de a tizenvalahányadik madárleírás után önkéntelenül is felmerül bennem a gondolat, hogy talán jobb lett volna a szereplők karakterét jobban kibontani, mélyebben belemenni azokba a lelki folyamatokba, amelyek valójában mozgatták az eseményeket, s így talán a cselekménylánc is valódi történetté állt volna össze. Olyan regénnyé, amit sajátomnak érzek, s nem egy (madár)anya-legendárium rendszerkatalógusának csupán.

Finy Petra: Madárasszony. Libri Könyvkiadó. 320 oldal. 2012

Miklya Luzsányi Mónika

ÚKP 2016/4. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2016 4 hatter