Új könyvében György Péter az Erdély-mítosz értelmezésére, terápiás célú újragondolására vállalkozik, tehát alighanem – és remélhetőleg – darázsfészekbe nyúl. Azt elemzi, hogy a Trianon okozta társadalmi sokk miféle válaszokat hívott elő a társadalomból a kultúra, a művészetek területén, és milyen nyelvi-gondolati sémákkal próbálta le és – elfedni a politikai-ideológia közbeszéd a trauma ütötte sebeket. (Szabó Gábor kritikája György Péter Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély című kötetéről)
Hogyan alakult ki tehát az az Erdély-kép, amely a történeti, rétegzett Erdély eltüntetésével valamiféle esztétikai szimulakrumként, ahistorikus és giccses konstrukcióként, kikezdhetetlen mítosztárgyként formálódik a szemünk előtt?
György Péter kötete alighanem maga is érzi vállalkozásának buktatóit, a feladat némiképp Don-Quijote-i jellegét, hiszen – amint írja is – a Trianon és Erdély mítosz tektonikus zárórétegének hosszú évtizedek alatt vastagodó lerakódásai alól alighanem csak hosszadalmas, elszánt és következetes munkával lehet előbányászni azt, amit a szerző hiteles, valódi nemzeti kultúrának nevez.
Másfelől kérdéses az is, hogy az a racionális, analitikus érvelés és pragmatika, amely György argumentációjának alapja, mennyiben lehet meggyőző erejű az olyan gondolkodásmódok számára, amelyek – Makovecz kapcsán épp György Péter fogalmazza ezt meg a könyv egyik tanulmányában – múlt-fantáziáját nem tudja kikezdeni semmiféle racionális kritika?
Van-e tehát hermeneutikai híd a radikálisan eltérő szimbolikus reprezentációkból építkező nyelvjátékok közt?
És végül, ezzel mindenképp szoros összefüggésben : nem áll-e fenn annak a veszélye ( de), hogy a „nemzeti identitás" egyik fontos elemévé, mércéjévé tett Erdély-mítosz hitelességének csorbítására tett kísérlet egyszerűen mint a „magyarság" elleni támadás képeződik le ismét, érvek és szempontok figyelembevétele helyett újra csak a magyar vs. magyarellenes lebutított oppozíciójára redukálva az így aztán el sem kezdődő párbeszédet?
Sajnos, talán nem is túl pesszimista forgatókönyv, hogy György Péter rendkívül inspiratív, sok helyütt vitára ingerlő könyve pusztán egy újabb hatásos érv lesz a szerzőt amúgy is az ellenségkép egyszerűen átlátható keretein belül értelmező gondolkodás számára.
Pedig az Állatkert Kolozsváron Trianontól napjaink „ahistorikus nacionalizmusáig" ívelő kultúrtörténeti tablója igazán alkalmas lenne valamiféle önismereti dialógus alapjainak megvetésére. Nem feltétlen az egyetértés szellemében, hanem a szerző néhol talán túl rövidre záródó érvrendszerének, helyenkénti csúsztatásainak és sommás ítéleteinek ideologicitását egy hasonlóképpen felvilágosult argumentációs készlet irányából megközelítő, tehát konstruktív párbeszéd megteremtésének reményében.
György Péter eddigi munkásságának ismerői az új kötetben olyan megközelítési irányokkal, módszerekkel találkozhatnak, amelyek akár ismerősek is lehetnek a szerző korábbi műveiből és közéleti publicisztikájából. A tájak, terek szimbolikája, a múzeumok , az építészet vagy akár a kartográfia kulturális térben betöltött szerepe ezúttal is különböző hatalmi-ideológiai gyakorlatok reprezentációiként értelmeződik, amiképpen a kötet irodalmi elemzései is alapvetően a művészet ideológia meghatározottságának és rögzülésének nyelvi mintáiként tűnnek elő.
De olvashatunk akár Dobogókő és Pannonhalma térszimbolikájának identitáspolitikai szerepéről, Makovecz Imre építészetének emlékezetpolitikai vonatkozásairól, a kisebbségi lét és a nemzeti öntudat viszonyáról, Kosztolányi, Karinthy vagy Krúdy Trianon-képzeteiről, a Trianon-sokkra adott kulturális válaszként erősödő antiszemitizmusról, e tanulmányok mindegyike Erdély szimbolikus konstrukciójának kiépülésére, annak a hamis nemzeti emlékezetben betöltött egyre dominánsabb szerepére keresi a magyarázatot.
A képzelt Erdély fiktív hagyományával szemben a kötet ezért szentel külön fejezeteket három olyan alkotónak (Bretter György, Szilágyi Domokos és Szabédi László), akik nem illeszthetők be e mítikus tér kulturális keretei közé. És ezért foglalkozik olyan kortárs erdélyi jelenségekkel, mint az Éneklő Borz vagy az Előretolt Helyőrség nem csupán művészi, hanem identitáspolitikai szempontból is kiemelten fontos szellemisége, hiszen ezek a példák, kulturális minták a kisebbségi lét modern, létező válaszai lehetnek a Trianon-traumára adott „árvalányhajas" feleleteknek. Nem mellesleg, érzésem szerint a kötet fejezeteit keretező idézetek hosszú sora – erdélyi és nem erdélyi magyar klasszikusok szövegeinek citálása – a könyv alapkoncepciójának, azaz a kultúra folyamatos nyelvi beágyazódásának, inherens, ideológiai érdekektől viszonylag mentes működésének jelzése, ami így a kritika alá vont mesterséges Erdély-mítosz organikus ellenpontjaként értelmezhető.
Kétségtelen, hogy György Péter roppant céltudatos érvrendszere és távolinak tűnő kulturális mezőket izgalmas kapcsolatba fűző gondolatmenetei igen meggyőző erővel bírnak. Ugyanakkor nem vitás, hogy argumentációja gyakorta serkent vitára, hiszen elemzéseiben az elérni kívánt ideológiai jelentés követelménye néha maga alá rendeli az elemzés tárgyát, akár szövegszerű csúsztatásokon keresztül is. Így pl. az Aranysárkány egy szöveghelyét – a zsidó Glück Laci és Novák Antal párbeszédét – idézve szögezi le, hogy Kosztolányi ezzel mintegy lezárta antiszemita kötődéseinek korszakát. Nem idézi épp ezért a regény végéről azt a párbeszédet, amikor a tíz éves érettségi találkozó előtt a regény két szereplőjének párbeszédében Glück mint szocialistákkal barátkozó, „valami polgári radikális pártban" tevékenykedő figura jelenik meg: vagyis az ideológiai és faji sztereotípia épp azon megtestesüléseként, amit egyébként György Péter is joggal kárhoztat gyakorta.
Máskor meg az esztétikai és ideológiai értékítélet kettéválása szülhet sajátos zavart az olvasóban. Az Előretolt Helyőrség identitáspolitikai méltatása és intellektuális radikalizmusának dícsérete után „nevetségesnek", „dühítőnek" és „bosszantónak" nevezi annak esztétikai, poétikai minőségét, anélkül, hogy ezt a leplezetlenül szubjektív és indulatos minősítést akár egyetlen szakmai érvvel is alátámasztaná, ami már csak azért is bosszantó (nevetséges és dühítő), hiszen ez a fajta, önmagát megalapozni nem tudó szubjektivitás éppenséggel könyvének egyik kritikai tárgyát képezi.
Tágabb műfaji keretek közt hosszabban lehetne sorolni és értelmezni azokat a pontokat, ahol György Péter könyve problematikus állításokat, nehezebben védhető következtetéseket vagy általánosításokat tartalmaz. Ez azonban szemernyit se von le művének jelentőségéből és a szellemi kalandnak az olvasás közben érzett izgalmából, sőt inkább párbeszédre, vitára kényszerít. Csak remélni lehet, hogy sikerül olyan erős provokációként beíródnia a kulturális térbe, hogy ki is tudja kényszeríteni ezt a dialógust.
Szabó Gábor
