Mindennapi penzum

 

Ha jól emlékszem, 2015-ben a könyvhét egyik standja előtt beszéltük meg, hogy létrehozzuk A francia asszony című köteted angol nyelvű fordítását. Többes számban utalok erre a törekvésre, hiszen a munka folyamán mindig fordulhattam hozzád útbaigazításért szöveged különböző helyszínei között. Milyennek képzeled azt az angol nyelvű olvasót, aki majd kézbe veszi a francia feleség, Clo történetét?

1964 óta élek az Egyesült Államokhoz tartozó Puerto Ricóban, ahol 2000-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásomig az állami egyetem rendes tanára voltam. Puerto Rico azonban spanyol anyanyelvű terület, ahol spanyol az oktatás nyelve is. Így nincsen angolul beszélő „képzelt olvasóm.”

Spanyolul hétkötetnyi prózám jelent meg az egyetem és az Isla Negra kiadó gondozásában. 2000-ben a Nemzetközi PEN Klub prózai díjat is Puerto Rico-i nevezésre kaptam, és idén, 2017-ben szintén az ő jelölésükre szerepel az El niño perdido (Az elveszett gyermek) című válogatott kötetem a Miamiban megrendezésre kerülő Nemzetközi Könyvvásáron. Spanyol nyelvű köteteimet én fordítottam a magyar eredetiből. A Puerto Rico-i olvasók érdeklődtek az 1956-os magyar forradalom iránt, és a szigetország történelme (például a kivándorlás az Egyesült Államokba és az ebből adódó kétlakiság) érzékennyé tette őket egy közép-európai emigráns sorsa iránt.

Nyugdíjazásom és hazatelepülésem óta is évről évre meghív az egyetem, ahol könyvbemutatókat és előadásokat szerveznek nekem. Utoljára 2016 decemberében kétszáz fős hallgatóság előtt volt alkalmam beszélni. Ezúttal egy magyarországi filmes stábbal utaztam, akik életműriportot készítettek a Puerto Ricóban töltött éveimről.

A könyvhétre egy újabb köteted jelenik meg, a Meglátogatjuk a múltat. Bár az angol nyelvű szereplő még várat magára, a Puerto Rico-i olvasók megjelennek a kötet Portréfilm című novellájában. „Lehetséges, hogy én ott messze, északon ezeknek a trópusi gyerekeknek írtam a könyveimet?” – kérdezi a narrátor. A „képzelt” hazai olvasónak pedig a következő kérdést teszi fel: „Miért idegen az aprócska hazában a madárhanggyűjtő magánya? A gyarmatbirodalmak emberisége? A kitoloncolt illegálisok?” A narrátor szavaiból kiderül, hogy hiába mondja el minden történetét magyarul, üzenetét nem mindig értik meg. Honnan van ez a megállapítás?

Azok a Puerto Rico-i diákok, akik a Portréfilm című novellámban azt mondják, hogy róluk és nekik írok, közelebb állnak a lényeghez, mint az itthoni „kritikusok”. Lehet, hogy én egy Latin-Amerikában szocializálódott magyar író vagyok?! A másik fontos mondanivalóm: itthon huszonöt éve többnyire csak felszínes ismertetések jelentek meg könyveimről. A „kalandor” és a „honvágy” és a siránkozás. Senki nem próbált meg kánonba helyezni, vagy elemezni, hogy több mint harminc magyar könyvemben tulajdonképpen mit is művelek?! Reménykedem, hátha lesz egy filosz, aki rászánna erre a kutatásra egy-két évet!

Lehet, hogy mind a harmincat nem, de számtalan kötetedet olvastam. És olvasóként megjegyzem, hogy amerikai révén tulajdonképpen én vagyok az első angol nyelvű olvasód, még akkor is, ha műveidet egyelőre csak magyarul olvasom. Számomra mindig izgalmas a következő kötetedet kézbe venni, új írásaidban újra meglátogatni a múltat.

Miközben novelláról novellára újra átsuhan előttem Buda, Strasbourg, Párizs, Puerto Rico és Miami, más megvilágításba kerülnek a részletek. Nem tudom, hányszor írtál már a budai gyerekkorról és a második világháborúról, de mindig várom a következőt. Felfigyeltél már arra, hogy az „Alex” név hányféleképpen bukkan elő az életművedben? Ha jól emlékszem, egy másik könyvedben Alex a narrátor öccse volt. Máskor kutya is volt … legújabb kötetedben pedig Alexnek hívják az egyik orosz katonát. Mintha bűvész lennél: tudom, hogy a bűvész cilinderéből valószínűleg nyúl kerül elő, mégis képes vagy „ugyanarra” a nyúlra teljesen másképpen nézni. Ez így szándékos?

Néha igen, néha nem. Néha csak azért marad ugyanaz a szó a kéziratban, mert a szerkesztő elfelejtette kitörölni. Mint az írók többsége, én sem tudom megmagyarázni írásaimat. Ez, úgy érzem, nem az én feladatom. A filológusoké, a kritikusoké inkább.

Mint említettem, sokadik kötetedet forgatom már, ezúttal úgy éreztem, hogy ez a kötet más. Mint-ha a Budáról szóló történeteknek nyelvezete szikárabb lenne. Keres-tem, de semmilyen felesleget nem találtam ezekben a novellákban. Fordítóként eddig is érzékeltem, milyen súllyal jelennek meg az „itt,” „ott,” „odaát,” illetve „Vadnyugat” szavak novelláidban. Az ember belső iránytűje a lényeg, a többi folyamatos mozgásban van a térképen. Szeretem a filmstáb megjelenését a Meglátogatjuk a múltat kötetedben. Minél jobban próbálják a részleteket rögzíteni, annál kevésbé sikerül azokat filmlencsére kapni. A har-minc kötet után érteni vélem, hogy a részlet csupán: részlet. Bár kíváncsian várom a rólad készített portréfilmet, a lényeget Te mondod el a legjobban.

Örülök, hogyha ezt így látod. Hidd el, nehezen emlékszem vissza ezekre az írásokra! Azóta egy tucatnyi más írásom is született. Mindennap megírom a penzumot, csak ezután folytatom a napot. A régi az már a régi.

A Miamiban játszódó novelláidban viszonylag sarkos vélemény nyilvánul meg az amerikai mindennapokról. Ezt jól érzékelem? Ha igen, mitől ennyire felemás a narrátor élménye az Egyesült Államokkal kapcsolatban?

2000-ben, 65 évesen kerültem át az északi kontinensre. Akkor már teljes mértékben a Puerto Rico-iakkal azonosultam. Vagyis egy apró, szerencsétlen sorsú gyarmat polgáraként fedeztem fel az Egyesült Államokat. A Floridában töltött évek alatt megismertem Amerikát. Megértettem és megszerettem. De írásaim szereplői változatlanul a legszegényebbek, az „útpatkóra szorultak” közül kerülnek ki. Hőseim migránsok, illegálisok ma is. Narrátorom viszont nem minden esetben vagyok én, ezt azért szögezzük le.

Visszatérve A francia asszony készülő angol nyelvű kiadására: gondolod, hogy nehéz lesz kiadót találni az Egyesült Államokban?

A francia asszony lesz az első angol nyelvű könyvem. Remélem, hogy kiadóra és olvasókra talál. Az utóbbira egészen biztosan: Amerikában kíváncsiak rá, hogy „milyenek” a francia asszonyok. De én már, 82 évesen, inkább csak a magyar életművemmel foglalkozom. 2016-ban és 2017-ben is két-két könyvem jelent meg magyarul. Az utolsó a mostani Ünnepi Könyvhétre.

Évente két kötet? Sokat dolgozol!

Ezt pontosítanom kell. Tavaly, ezerkilencszázötvenhat hatvanadik évfordulójára megjelent a válogatott kötetem. Idén tavasszal öt év karcolatait adta ki az Orpheusz Kiadó. A mostani könyvben, a Meglátogatjuk a múltat végre valahára új novelláim gyűjteménye. Két tucat új írás. Lassan és nehezen írok. Deák Laci, régi nagy barátom írja valahol, hogy minden alkotó ember életében előbb-utóbb beáll a hanyatlás, a rutin korszaka. Nyolcvankét éves vagyok, csak reménykedem, hogy ebben a mostani, kéttucatnyi írásomban az olvasó fontos, új mondanivalóra akad.

Lobello Maya

ÚKP 2019/4. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

UKP 2019 12 hatter