Péterfy Gergelyt az olvasó közönségnek nem kell bemutatni. Sikeres, ismert író, akinek könyvei több kiadást élnek meg. Ő Kisorosziban él, én Szentendrén a Kada-csúcson, kettőnk otthona között a Duna partján található Leányfalu, ami híres nagyszerű termálfürdőjéről és szaunaházáról, s ahová mindketten rendszeresen járunk. Itt szoktunk találkozni, leginkább véletlenszerűen. Ezt a beszélgetést is a szaunaház sóbarlangjában vettük fel, a félhomályban, a forróságban, úgy hogy közben neki is, nekem is ez a kis idő volt a pillanatnyi csend és nyugalom a könyvbemutatókkal és szereplésekkel sűrűn tűzdelt időszakban. Elkezdtem kérdezgetni, beszéltetni, és mint mindig, most is nagyon sokat tanultam tőle. Ennek a beszélgetésnek ez egy rövidített változata. Nem csak legújabb könyvéről beszélt, hanem pályájáról, a fontosabb pillanatokról, az írói étoszról, arról, hogy milyen teher lehet az ősök hagyatéka, s hogy vajon feladata-e ma egy magyar írónak közéleti kérdésekben véleményt alkotnia?

Most jelent meg A golyó, amely megölte Puskint című regényed harmadik kiadása…

A negyedik decemberre jön.

Remek, tehát, mire ez a beszélgetés megjelenik kijön az új kiadás.

Igen.

Szerinted ki tudnál emelni az elmúlt pályafutásodból azt a pár művet és azt a pár fontosabb fordulópontot, mondjuk hármat-hármat, amit te meghatározónak, sarokpontnak, fontosabbnak tartasz?

Igazából ez nem egy dramaturgia, hanem egy előrehaladó folyamat. A kis hatásfokból az egyre nagyobb hatásfok fele mentek a dolgok. Nagy fordulópont nincs, olyan mintha minden csak egy-egy kis előrelépés lett volna az előzőhöz képest. Engem mindig az érdekelt, hogy olyat írjak, amiben bizonytalan vagyok, hogy meg tudom-e írni.

A következőre pedig mindig valami mást kerestél?

Igen, mert nagyon nagyon rossz természetű vagyok, nagyon hamar, pillanatok alatt kiég az érdeklődésem, és olyankor éhes vagyok az új impulzusokra. Talán azért mert gyorsan elvesztem az érdeklődésemet bármi iránt, mindig olyan dolgokat kerestem, amelyekről úgy gondoltam, hogy legalább addig amíg írom érdekelni fog. Amikor elkezdem, akkor nem tudom, hogy egyáltalán meg tudom e csinálni, közben derül ki.

„Lendületből írsz”?

Nem. Nem igazán lendületből, hanem valamilyen legyőzhetetlennek érzett problémát állítok magam elé, amiről azt gondolom, hogy ezt nem tudom megcsinálni és akkor a nehezebb ellenállás felé megyek. 26-27 évesen nem tudom, hogy volt-e egyáltalán bármilyen fogalmam vagy képem a saját létezésemről, vagy az addig eltelt időről és akkor megjelent a B oldal című regényem, amiben nagyon erősen önéletrajzi szálak vannak. Ebből a kíváncsiságból jött az is, hogy ennek a létezés tapasztalatnak valamilyen konzisztenciája kell legyen.

Ne kerüld meg a kérdést: tehát mi volt az fontos néhány fordulópont az életedben?

Nem tudom. Talán az első gyermekem születése. Igen, az egy ilyen abszolút fordulópont, 27 éves voltam. Nagyon fiatal, aztán meg nyilván az első kötet, ez szintén ugyanaz az év. Fordulópont volt az Évával (Péterfy Novák Éva, Péterfy Gergely szintén író felesége. – Megj. wst) való megismerkedés. Volt két válásom előtte. Fordulópont volt a Kitömött barbár megjelenése is.

Kemény Zsófival, Závada Péterrel és Lackfi Jánossal készítettem korábban egy-egy interjút, ahol a magyar irodalmon belüli transzgenerációs transzmisszióról beszéltünk és arról is hogy milyen érzés „író-családba” vagy „költő-családba” születni, ahol tehát már az elődök írtak ezt-azt, nevet szereztek, ismertek lettek. Arról is kérdeztem őket, hogy szerintük vajon létezik a Pierre Bourdieu által is megnevezett „kulturális tőke”. Lássuk be, te is egy ilyen családból jössz kétségtelenül, Jékely Zoltán és Áprily Lajos a családi emlékezet része. Számodra előny vagy hátrány volt ezeknek az embereknek emlékét hordozni?

Iszonyú nagy teher volt. Feladat volt, hogy ebből valamit fel kell mutatni és közben előre kell lépni, és el kell tudni viselni a súlyát. Ebből a szituációból kellett oda fordítani a dolgot, hogy ki az a Péterfy?

Befolyásolt ez a családi kondicionáltság abban, hogy végül az írói – és nem a ta-nári, klasszika-filológusi – pályát választottad?

Tulajdonképpen nem, hiszen bármi lehettem volna, amihez affinitást érzek. Mondjuk, hogy költői vénám nincs, az kamaszkoromban pillanatok alatt kiderült. Nekem a sűrítés, a dichtung nem működött soha, viszont a szálak szétszálazása, az analitikus hozzáállás nagyon is. Egyértelmű volt tehát, hogy ez inkább prózai észjárás, amiből fakadóan tökéletesen és teljesen más alkat vagyok, mint lirikus őseim.

Azt mondtad nem oly rég egy interjúban, hogy „Itt senki sincs a helyén és senki sem azt csinálja, amit csinálnia kellene.” – hozzátetted: „senki sem a saját életét éli” és ebből fakadnak a szenvedéseink szerinted.
Nagyon hasonló gondolat ez Hamvas Béla Karneváljának egyik alapproblémájához és hasonló problémával találkozunk a nagy magyar regények javában. Úgy látom te is ebben a nagy regény-párbeszédbe szólsz bele könyveiddel. Ez a kijelentés számomra megfejtésnek is bizonyult a te írásművészetedhez, de azzal kapcsolatban is, mintha ezt látnád, vagy ezt láttatnád abszolút problémaként a magyarsággal, velünk kapcsolatban. Mintha ez lenne szerinted a „pác, amiben mi mind benne vagyunk”. Így van ez szerinted, tényleg nincs senki a helyén, tényleg senki sem a saját életét éli, és ha igen, akkor mi a megoldás?

Nem gondolom, hogy ez feltétlenül a létezés alap problémája lenne és nem is látok arra olyan megoldást mint Hamvas Béla. Az én regényeim nem beavató regények, nem vagyok ideologikus szerző, tehát nem vagyok beavató sem, marxista sem, más sem. Nincsenek ideológiai képleteim a világ megfejtésére. De azt látom, hogy a probléma létezik, csak én még annyival is hátrébb lépek az ügyben, hogy nem is tudok megfejtést vagy megoldást adni arra, hogy mégis mi a kilépés ebből. Engem a szembesülés érdekel, a beavatást úgy tudom elképzelni, hogy a hangsúly nálam a szembesülésre, az epifaniára, a felismerésre helyeződik. Ha nem is tükröt tartunk a problémának, de reflektálunk rá.

Szerinted feladata-e a magyar írónak közéleti kérdésekben megnyilvánulni?

Szerintem nem, ez senkinek sem kötelezően a dolga. Az írónak semmi fajta feladata nincs azon kívül, hogy megírja és papírra vesse, és a nyilvánosság elé bocsássa, amit gondol. Én sem feladatként csinálom, hanem egyszerűen nem tudok mást csinálni, kijön belőlem, nem tudom magamban tartani. Nem hiszem, hogy jobb világ lesz ettől, merthogy sokszor mindannyian csak a saját buborékhoz beszélünk, ez teljesen nyilvánvaló. Nagyon nehéz elérni azokat az embereket, akik nem az én buborékomban vannak. A világnak ezt a polarizáltságát rezignáltan tudomásul veszem, tehát az ember azokhoz beszél, akik úgyis egyetértenek vele, nagyjából azt mondja, amit azok is gondolnak, legfeljebb nem olyan intenzíven, vagy nem olyan éles mondatokba fogalmazzák meg.

Leányfalun Márai Sándor emlékműve és a Bibó István sétány mellett van ez a szaunaház, ahová mindketten járunk és ahol most beszélgetünk. Mit jelent neked Márai? És mit jelent Bibó?

Márai a polgári tradíció, a szabadkőműves bölcsesség, humanizmus és tolerancia szelleme. Bibó a demokrácia imperativusza.

Weiner Sennyey Tibor