Társas magány

 

Költőként kezdte pályafutását, egy időben leginkább regényeket, elsősorban történelmi regényeket írt, közben mindvégig a fordítások biztosították a megélhetését. Az utóbbi pár évben bőségesen jelentkezett műfordítással, saját regénnyel és verseskötettel is – adja magát a kérdés, hogy ezek a munkák mennyire segítik, egészítik ki egymást, vagy mennyire jelent nehézséget az átállás egyikről a másikra.

A fordítás – és nemcsak a műfordítás, mert fordítottam mindenfélét a kalandregénytől a vallásfilozófiáig, hadtörténettől a szakácskönyvig – mondhatni, a „polgári foglalkozásom”, és nemigen hat vissza a saját írásaimra, vagy legalábbis nem jobban, mintha egyszerűen csak olvastam volna azt a bizonyos könyvet. Ami a verset és a prózát illeti, nem érzem, hogy az átállás nehézséget jelentene: úgy is mondhatnám, az anyag maga dönti el, hogy inkább versbe vagy prózába kívánkozik-e.

Ha pedig nem versről és prózáról beszélünk, hanem líráról és epikáról, akkor végleg eltűnik mindenfajta látszólagos ellentét: igazán lírai verset azt hiszem, valamikor elég fiatalon írtam utoljára. Később egy ideig úgynevezett szerepverseket írtam, ahol a versben beszélő személy hanghordozását és bizonyos fokig a hátterét, a történetét is ki kellett találni, és innen már simán ment az „átcsúszás” a prózába. Segíteni talán annyiban segítik egymást, hogy amióta prózát is írok, nem érzem úgy, hogy mindent, amit szeretnék elmondani, valahogy bele kellene préselni a versekbe, vagyis talán oldottabban írok verset.

A Célia címszereplője az elbeszélő feltételezett lánya, és miközben egy rejtélyes, krimiszerű történetet olvasunk, csonka családokkal, céltalan kamaszokkal és magányos felnőttekkel, rideg nagyvárosi életképekkel, állandóan bekapcsolt számítógépekkel és folyton csengő telefonokkal találkozunk. A regény melyik rétege adta az ötletet az íráshoz?

Azt hiszem, kétfelől indult, aztán a két szál összekapcsolódott. A céltalan vagy inkább „kereső” fiatalok témája régen foglalkoztatott, pontosabban az olyan fiataloké, akiket már „szabadon” neveltek, és sem a családjukban, sem a tágabb környezetükben nem találkoztak olyan kemény szabályokkal, amelyek ellen lázadni lehetne, vagy amelyeket elfogadhatnának: hogy ők vajon mihez kezdenek magukkal? Aztán olvastam valahol egy „anya keresi lányát”-féle, félig-meddig bűnügyi történetet. Ez az „eltűnt lány” motívum adta a cselekmény ötletét, és erre a középpontra nőttek aztán rá a mai nagyvárosi élet kellékei, a számítógép, a mobil és a többi.

Az elbeszélő egy negyvenes éveit taposó férfi, az a típusú értelmiségi, aki képtelen felnőni és egzisztenciát teremteni magának, és nemcsak az érzelmi elköteleződéstől, hanem hétköznapi döntéseinek felelősségétől is fél. Tipikusan mai karakternek gondolja Ádámot, jellegzetesen kelet-közép-európainak, vagy egyszerűen csak egy szorongó, az eseményekkel sodródó figurát keresett, akinek a szemüvegén át jól elmesélhető a jelenben, Magyarországon, azon belül is nagyrészt Budapesten játszódó cselekmény?

Is-is. Azt hiszem, tipikusan mai (hogy jellegzetesen közép-európai lenne, azt nem tudom, sajnos csak nagyon kevés ismerősöm van más közép-európai országokból, és őket is csak elég felületesen ismerem.) Az elbeszélő menet közben alakult ki, először azt hittem, a történetet, vagy legalábbis annak egy részét a címszereplő lány mondja majd el, de ő valahogy „nem akart” megszólalni. Ugyanakkor egyik ellenpontja is a szintén sodródó, de szabályokat és kötöttségeket kereső fiatal címszereplőnek, egy olyan generáció tagja, amelyik még egy – bár részben már „puha” – diktatúrában nőtt fel, és valószínűleg az őt egyedül nevelő anyával való túl szoros érzelmi kapcsolatot is tehernek, korlátozónak érezte, ezért az ő számára a szabadság a legfőbb érték – mindenben és minden áron.

Asztrológia, jóslás, családállítás – azért fordulnak a szereplők ezekhez a módszerekhez, mert hiányzik az életükből a spiritualitás, a transzcendencia, amit évszázadokon keresztül a vallások és a hagyományok biztosítottak az elődeik számára, vagy a gyorsan változó világban keresnek valamilyen kapaszkodót? Esetleg a kettő összefügg?

Igen, összefügg: a szereplők egy része csakugyan valamiféle transzcendenciát keres, és voltaképpen azért nem talál, mert túl nagy a kínálat, és mert a spiritualitásnak ezek a manapság mindenütt kapható, olcsó formái nem kívánnak mélyebb elköteleződést az embertől: lehet játszani velük, aztán ha nem válnak be azonnal, lecserélni őket egy másikra. (És ez az nemcsak az asztrológiára és társaira igaz, a címszereplő anyja például „végigzongorázik” a lehetséges elméletek és világképek egész során: volt buddhista, freudista, környezetvédő, és még ki tudja, mi minden.)

A címszereplő fiatal lány ezt a fajta sodródást szeretné elkerülni, mert homályosan úgy érzi, szabályok, kötöttségek és valamilyen személy fölötti cél nélkül az élete, sőt ő maga is súlytalan, nem is igazán létezik. Ez a súlytalanság abban is megmutatkozik, ahogyan a valaha szentnek vagy tabunak számító életeseményekhez, a születéshez és halálhoz, és főkén a szexualitáshoz viszonyul a környezete: triviális, hétköznapi eseményekként, mondhatni, gyakorlatiasan kezelik őket (ezért is kezdődik a regény az anya temetésének, illetve a felkínált abszurd temetkezési módszerek leírásával). Ezért köt ki végül is a címszereplő fiatal lány egy szektában, mert úgy érzi, a megtalált bizonyosság-félét csak egy olyan környezetben tudja megőrizni, ahol nincsenek alternatívák, mindenki ugyanazt mondja és gondolja.

Szarka Károly

ÚKP 2017/3. (LEGFRISSEBB LAPSZÁMUNK OLVASÁSÁHOZ KATTINTSON A KÉPRE!)

 

ukp 2017 3 hatter