Azzal kezded a könyvet, hogy fantasztikusan érezted magadat Velemen, csodálatos a természet, kényeztettek, úgyhogy öröm volt inkább, mint munka.
Sőt, csak öröm volt. Általában három-négy napot töltöttem Velemen egy huzamban. Amikor érkezéskor Szombathelyen leszálltam a vonatról, tudhattam, Mari már vár a peronon. Belém karol, ballagunk az autóhoz, úgy megyek mellette, mintha magától értetődő lenne, hogy én vagyok a világ egyik legnagyszerűbb asszonyának lovagja, közben persze bezsebelem a megtorpanó emberek bámész pillantásait, aztán irány Velem, Rákóczi utca 48., „a két szabadságharcról megjegyezheti”, mondja Mari. Megmutatja a lakrészemet, gondosan beállítja a tévét, legyen nekem sportcsatorna, aztán belépünk a kertbe, én rácsodálkozom a világra, pesti metrózások, lepusztult vasútállomások, fülledt próbatermek után mintha először látnám meg a füvet, a fákat, a madarakat, szinte harapom a levegőt, hogy aztán olyanokat aludjak, mint gyerekkorom óta soha. És jönnek a királyi ebédek. Tamás, Mari segítő-gondozó barátja olyan fogásokat üt össze, amilyeneket csak anyám tudott. Délutánonként hűs erdei ösvényeken futok, este híradót kommentálunk, és bort bontok, ha kedvem tartja… Nem beszélve az együtt végigizgult magyar-portugálról, a helyi Pittyes kocsmáig tartó közös sétákról… És még meg sem említettem, hogy naponta kétszer két órán át egy kerti asztalnál, a világ egyetlen kiváltságosaként őt magát, Törőcsik Marit hallgathatom. Hallgatom a meséit szülőkről, testvérekről, sikerekről, kudarcokról. Zavart boldogsággal fogadom, hogy megfogja a kezemet és Júlia-monológot mond, akárha Romeo lennék, aztán ha kedve tartja népdalt vagy Cseh Tamást énekel… Ehhez képest nem munka, hogy a majdani örömök érdekében alaposan felkészülök a beszélgetésekre, és miközben Marit hallgatom, rettentően koncentrálok, hogy az egymásba fonódó történethalmazban újra meg újra felbukkanó, mégis mindig váratlanul elhangzó kérdésre: „mit is kérdezett?, honnan is jutottunk ide?, miért is beszélek én most erről?...”, kapásból tudjam a választ. Na persze, nem akarom vicces romantikával elintézni a kérdést: utóbb, már nem Velemen, sok munkába telt, míg megszületett a végleges szöveg. De bármilyen elégedetten, sőt büszkén nézek az elkészült könyvre, visszasírom azt az időt, amikor még felelőtlenül és szabadon ültünk és beszélgettünk a velemi kertben, Mari meg én.
Volt-e valamilyen konkrét elkép-zelésed, amikor erre az életút-interjúra készültél?
Annyit tudtam, hogy számtalan jó történetet fogok hallani, olyanokat is, amiket Mari már ezerszer elmesélt, de mivel, nagyképűen szólva, ez akar lenni a Könyv, minden fontosat rögzítenem kell. Ugyanakkor eszem ágában nem volt csupáncsak szórakoztató „sztori-gyűjteményt” összeállítani, hiszen a történetek is egyetlen célt szolgáltak: felmutatni egy embert. Korábbi beszélgető-könyveim alapján azt is tudhattam, hogy nem célom az állásfoglalás: én közvetítő vagyok a beszélő és az olvasó között. Dokumentumregényt írok, de a leírtak nem a történteket, hanem a Törőcsik Mari nevű személy életét és szemléletét dokumentálják. A beszélgetéseken a kérdező feladata, hogy elindítsa, terelje a riport alanyát. Újdonság, hogy kis terjedelemben, de magadról is beszélsz, valamint Törőcsik telefonbeszélgetéseit is rögzíted. Az első beszélgetések rögzítése közben világossá vált, hogy a könyv „főutcája” a jelen idő lesz, azaz mi történik most. Közben természetesen folyamatosan mászkálunk Mari nyolcvan évének „mellékutcáiban”, sőt ott töltünk több időt, de az origó a „most”: mi van velünk? Örülünk a napsütésnek, megtervezzük az ebédet, sört töltök, Mari fázik, én folyton pisilni járok, újra meg újra megcsörren a telefon, Mari intézkedik vagy egy barátnővel fecseg… És ha ő elmondja egy-egy titkát, könnyeket előhívó fájdalmas emlékét, én sem hallgathatok. Milyen alapon várjak teljes bizalmat valakitől, ha én magam nem teszem a tenyerébe az életemet?! De nem a szereplési vágy lop bele engem is a könyvbe, hanem az a fajta legfőbb cél, hogy legyen kettőnk mellett még egy kiváltságos az asztalunknál: maga az olvasó. Tulajdonképpen ez volt számomra a legfontosabb: olyan szöveg szülessen, amivel találkozva minden egyes olvasó azt élje meg, hogy ott ül velünk a kerti asztalnál.
Nos a beszélgetés felvétele ennek a folyamatnak, mármint a könyv elkészítésének legkellemesebb része. Hány órányi anyagot rögzítettél?
Húsz találkozásunkat dokumentálják az egyes fejezetek. Azt tippelem, körülbelül ötven órát rögzítettem. A könyvbe persze beleloptam diktafonon nem rögzített beszélgetés-töredékeket is, amik séta közben elhangzottak.
Törőcsik élete telis-tele van kedves és tanulságos történetekkel, nehéz lehetett válogatni? Mi maradt ki? Sztorik, amiket nem tudtál beil-leszteni, vagy történetek színé-szekről és rendezőkről, akik mély nyomot hagytak benne, mint Gellért Endre, Major Tamás, Iglódi István, Garas Dezső..
Nagyon sok történetet hallgattam meg sokszor. Részben mert Mari boldogan meséli el újra meg újra, és miért vegyem el az örömét, részben mert nem tudhattam, mikor milyen új kincse ragyog fel az életnek. Azt remélem, a könyvbe nem kerültek ismétlések, legalábbis nagyon ügyeltem arra, hogy egy-egy történet vagy motívum egyszer bukkanjon fel – de a legjobb pillanatban és helyen.
Törőcsik Mari elolvasta a szöveget. Javított és húzott?
Ez volt a Munka, nagybetűvel: a közös olvasás. Egy igazi színész tisztában van a pillanat értékével és múlékonyságával. Nem hisz – és igaza van – az örökkévalóságnak szánt, rögzített, kimerevített pillanatban. A konkrét helyzetre lefordítva: Marit rettentően zavarta minden leírt betű, vagyis saját szövegének olvasása szinte kínszenvedést okozott neki. Inkább mesélt, mint olvasott. Én viszont el nem tudtam képzelni, hogy a „Könyv” úgy jelenjen meg, hogy annak ne legyen egyetlen sora se, amit ő nem olvasott. Szóval itt „erőszakkal” éltem: addig manővereztem, amíg végül közösen „kivégeztük” a teljes szöveget. Marival közösen „kiszelektáltuk” a napi politikát, illetve ő főleg arra ügyelt, hogy mindenki említve legyen, akit szeret. Csakhogy Mari majd’ mindenkit szeret, ahogyan persze őt is majd’ mindenki szereti, bizony sokan kimaradtak. Abban bízom naiv módon, hogy mindaz, ami belekerült a könyve, egy teljes életet visszhangzik.
Bérczes Lászlóval Bán Magda beszélgetett
Fotó: Stekovics Gáspár
