– Két könyved is megjelenik az idei könyvhéten: Drámáid VI. kötete /Scolar/ és a Diavolina című kisregény, stílusosan poveszty, hiszen Makszim Gorkij életének 34 évét mondja el, 1902-től 1936-ig, haláláig. Ha megengeded, e három mű történeti korában visszafelé haladva, a Helló, doktor Mengele című darabot 2013-ban írtad, és egy abszurd történetet írsz meg, amely egy kiváló magyar író, Bernáth Sándor kálváriáját meséli el a XX. század közepén. A másik darab 2002-ben született, a Pesti Színház mutatta be és azóta is játsszák, most a Rózsavölgyi Szalonban, ez az Elsötétítés. Igazi kamaradarab, 1941-ben játszódik, a harmadik zsidótörvény bevezetésekor. Mondhatom, épp ésszel ez is elképesztő helyzet. A Magvetőnél megjelenő könyved a Diavolina, így becézték Lipát, aki beleszeretett Gorkijba és vele maradt haláláig. Ő a tükör, amiben láthatjuk a kor szinte minden hírességét, politikusokat, írókat, hercegeket és kémeket.
– Egy műnek az emlékezetes történet a lényege, azt pedig minél vonzóbban és érdekesebben kell elmesélni. A mesélés sikere attól függ, képes-e a szerző olyan szempontot, olyan perspektívát találni, ahonnét nézve a kaotikus események valamiféle rendbe szervezhetők. Fontos, hogy a történetet érzelmileg is átélje az olvasó, így alapvető fontosságú, hogy a műben legyen kivel azonosulnia. Ez az illető hol egy főszereplő, hol egy mellékszereplő, hol a szerző maga, amennyiben a szövegelése az olvasónak tetszik, vagy pedig valaki, aki a történetet elmeséli, és eközben tárul fel a lelke. Ebben a regényben a mesélőnek szántam ezt a szerepet. Az ő szemével igyekszem láttatni a cári Oroszországot és a Szovjetuniót, mindenekelőtt pedig a főszereplőt. Arra törekedtem, hogy azok a szövegek, amelyeket tőle, a cselédből lett orvosnőtől még 1936-ban lejegyeztek, én pedig lefordítottam, semmiben sem különbözzenek azoktól a szövegektől, amelyeket én adok a szájába, illetve a tolla alá. Kérdezgettem előolvasóimat, látnak-e valamilyen különbséget, és sejtik-e, melyek lehetnek Lipa eredeti mondatai. Nem tudták, és nem láttak törést. Néhányuknak megmutattam Lipa fényképeit, mindenki azt mondta, hogy intelligens arca van. Izgalmasnak tartom, ha egy embert úgy ismerhet meg az olvasó, hogy a szerző által nincs lefestve. Más perspektívákkal is kísérleteztem, másik, történetesen férfi mesélővel, egyes szám harmadik személyű, mindentudó szerzővel, és Lipa perspektívájából is háromszor írtam meg ezt a történetet. A korszaknak minél kevesebb szereplőjét tettem bele a regénybe, számtalan nevet kidobáltam, így is maradtak elegen.
– Azt mondtad, éppen a Helló, doktor Mengele című darabodról beszélve, hogy struktúrákban gondolkozol. Hozzá teszem, hogy Te szövegstruktúrákról beszéltél akkor, de ha társadalmi struktúrákról beszélünk, struktúrák kontra személyiség, vagy struktúrákba kényszerített személyiségek – magatartása érdekel a legjobban. Így ez a mű éppen beleillik az általad épített sorba: Ikszek, Jégmadár, Fogság, hogy csak néhányat említsek. Jól gondolom?
– Társadalmi struktúrákról beszélek, a modern társadalom működéséről, amelyben élnem adatott, és amelyet archaikus hagyományok és sok tízezer éves lelki mechanizmusok hatnak át. Sokféle változatban történik újra meg újra valami hasonló. Minden korban kissé más arcát mutatja meg az ember, de az emberáldozás változatlanul folyik, a vallásosság pedig ideológiákban és politikai tényezőkben való vakhitté változik. Jó üzlet a rablás és a gyilkolás, ideológiailag pedig ugyanúgy meg lehet indokolni, mint valamely vallás nevében. Ez így azonban túlságosan általános. Az irodalom éppen arra való, hogy konkrét esetek felhasználásával mindezt érzékletesen és érzelmekre hatóan meg lehessen mutatni. Minden jó történet abszurd és elképesztő. Ha nem az író koholja, hanem megtörtént esetet használ fel, esélye lehet arra, hogy túlzás, hamisítás, mellébeszélés nélkül beszéljen arról, ami lényeges. Ez azonban csak esély. A megformálás alól semmi sem menti fel a szerzőt. A legjobb történet is érdektelenné válik, ha rosszul van megírva.
A megformálás akkor emlékezetes, ha nem tucatáru. Szélsőséges forma illik a szélsőséges történethez, de a szerző soha nem tudhatja előre, milyen lesz ez a forma. A megmunkálás során sok meglepetés éri az embert; ez az írás jutalma voltaképpen.
Bán Magda
