Gyerekkorában cipőket égetett el az óvodai cserépkályhában és szakdolgozatot írtak róla, mint magatartászavaros gyerekről – ma pedig az Ulpius-ház Kiadónál várja harmadik, Az amerikai fiú című kötetének megjelenését, amit a 84. Ünnepi Könyvhéten mutatnak be. (Csepregi János íróval Kalapos Éva Veronika beszélget.)

Hogyan kezd egy műszaki területen induló fiú verseket írni?

Természetesen a műszaki terület teljes félreértés volt. Komolyan, csak fogom a fejem, ahányszor eszembe jut. A szüleim a legjobb szándékkal, de felettébb hibás módon totál rám bízták a pályaválasztás kérdését. 13 évesen. Döntse el a gyerek, hogy mi akar lenni! Akkoriban még azt mondták, ha ne 'adj Isten nem jönne össze a főiskola vagy az egyetem, de van egy szakma meg egy érettségi, akkor. Szóval a gyerek rosszul döntött. Írni azért kezdtem, mert állandó beszédkényszerem van születésem óta, de szövegelni nem mindig lehet. Egyébként volt egy rockbandánk, aminek én írtam a szövegeit és én is hörögtem a mikrofonba a próbateremben meg abban a néhány vidéki művelődési házban, ahol felengedtek a színpadra bennünket, azt hiszem, ekkor traumatizáltam legelőször a közönséget. A családi legendák szerint két évesen mondtam ki először, hogy meteorológia, publikálni azonban csak 18 évvel később kezdtem. Verseket és novellákat 2000-ben. Az Árgusban Péntek Imrénél. Aztán, ahogy az lenni szokott, újabb és újabb folyóiratok kerültek terítékre.

A tanulmányaidban később a pedagógia és a mentálhigiéné mellett a teológia következett. Ez első pillantásra elég nehezen fér össze azzal az alapvetően „felforgató" jellegű életszemlélettel, ami a most megjelenő regényből és az azzal azonos címet viselő blogból is kitetszik.

Én nem vagyok felforgató, sőt. Bár kétségtelen, hogy sok mindenről van határozott véleményem, amit bizonyos keretek és körülmények között eléggé harcosan képviselek. Ilyen például az, ha kiszolgáltatott emberek helyzetével élnek vissza, ha vicc tárgyát vagy olcsó politikai csaták eszközét képezi például a családon belüli erőszak kérdése. A blog egy szelep, egy eszköz, ami a rendkívül túlkontrollált mindennapi életünk, életem szorításán enyhít, enyhíthet valamennyit. Talán tragikomikusan hangzik, de ez az, amikor a kis ember megpróbál az asztalra csapni.
Ha felforgató lennék, akkor biztosan nem dolgoznék több mint tíz éve szociális területen, az utóbbi öt évben pedig kifejezetten bántalmazottakkal. Amúgy kifejezetten szerettem a teológiát, főleg a teozófiai kérdéseket és a bibliai antropológiát találtam, találom nagyon izgalmasnak. Magamat hívő embernek gondolom, de kétségtelenül van a személyiségemben valami skizoid, egyszerre vagyok nagyon-nagyon altruista, segítő szándékú, biztonságra törekvő valaki és egy – ahogy Bednanics Gábor, a FISZ volt elnöke fogalmazott – „gyermekarcú sorozatgyilkos", aki eléggé elvetemült, szereti meghökkenteni az embereket és imádja, ha odafigyelnek rá. Kollár Árpi és Mészáros Marci a mai napig emlegetik, amikor talán 7 éve egyszer egy üveg babaszemmel örvendeztettem meg a FISZ Karácsonyra összegyűlt érdeklődőket. Azóta nincsenek idősebb látogatói a rendezvénynek. Néha egy picit tényleg túlzásba viszem. A most megjelenő kötet egyébként egy fejlődésregény, aminek a középpontjában egy szürreális világban egy tragédia miatt perifériára kerülő átlagos kamaszsrác áll. 1986, Kelet-Magyarország, falusi környezet. Egy ennyire szélsőséges élethelyzetben vajon tud-e mást csinálni a főhős, mint megpróbálni felforgatni azt a szűk életteret, ami még azt sem engedi, hogy lélegzethez jusson?

Isten amúgy jelen lehet akár a felforgatásban is?

Ha a felforgatásban nem is, de a változtatásban, a változásokban igen. Sokszor mondjuk azt, amikor rossz dolgok történnek, hogy a Sátán áll a háttérben vagy kérdezzük, hogy hol van ilyenkor Isten. Minden Istenen és az ördögön múlna? Ez így nekem túl egyszerű és túl kényelmes. Miért nem vállalunk felelősséget a tetteinkért? Miért kell mindig másra mutogatni vagy elsumákolni a dolgokat? Istenre, ördögre vagy a politikai ellenfelekre? Elsődlegesen mi magunk vagyunk a felelősek a tetteinkért, a döntéseinkért. És ugyanígy a bennünk lévő gyűlölet se a másikról szól, hanem rólunk. Magunkban kell először rendet tennünk. Mégis mindig a másik szemében lévő szálka a legérdekesebb. Isten szerintem korántsem annyira emberszerű, ahogy azt sok-sok szószékekről prédikálják és sok magát hívőnek való ember gondolja. Nem végtelenül szigorú és kérlelhetetlen, hanem nyitott, elfogadó és végtelenül szerető lény. Ha pedig mind bűnösök vagyunk, hiszen személyiségünk egyik alapvető mozgatója – nem szégyen ezt bevallani – az önzés, ha tényleg igaz, hogy a Teremtő hatalmas türelme vagy Krisztus áldozata nélkül labdába se rúghatna az emberiség, hogy nincsen igaz ember egy sem a Törvény szerint, akkor hogy a fenébe lenne bárkinek joga ahhoz, hogy magát másoknál különbnek gondolja? Most Isten kezében vagy a mienkben van a mérleg? Nekem nincs válaszom mindenre, nem tudom, hogy miért történhetnek szörnyűségek, de hinni szeretném, hogy van valaki, aki jó és, aki hatalmasabb és igazabb annak a világnak az erőinél, amiben élünk.

Az amerikai fiú előtt már megjelent több köteted is a hagyományos utat bejárva − folyóirat publikációk, összeálló kötet, kiadó, szerkesztés, végül nyomda − hogyan jött az ötlet, hogy most blog is készüljön?

Fontos leszögezni, hogy ez nem egy blogkönyv! Nem a blogon lévő posztokat tartalmazza. Eredetileg azért indítottam a blogot, hogy a már megjelent fejezetek részleteit hozzáférhetővé tegyem azok számára is, akik nem olvassák az Alföldet, a Kalligramot vagy épp a Tiszatájat. Rövid szövegrészletek képekkel, videókkal. Számomra ez izgalmasan hangzik, miért ne szerezhetnék így is olvasókat, hiszen, bár kellemetlen a kérdés, de mégis hányan olvasnak ma irodalmi folyóiratokat olyanok, akiknek amúgy nincs direkt kapcsolata a szakmával? Szerintem kevesen. Azt gondoltam, miért ne használjam ki az internet nyújtotta lehetőségeket. Nevetségesen hiú ember vagyok, aki merte remélni, hogy a szövegei talán nagyobb, kevésbé a szakmához közeli olvasóközönség előtt is megállnák a helyüket, mások számára is értelmezhetőek és szerethetőek. Általános probléma az irodalmon belül, hogy azt gondoljuk, ami széles körben népszerű, az nem szépirodalom, és ami szépirodalom, annak szükségszerűen kevés olvasója kell, hogy legyen. Szóval elindult a blog, aztán kétségtelenül volt egy pillanat, amikor elszakadt a cérna, én pedig közéleti témákban is posztolni kezdtem.

A popularitás kérdése azért érdekes, mert itt mindig felmerül a megalkuvás problémája: ha a szerző valami felé, nevezetesen egy vágyott, nagy példányszám felé halad, akkor ez valamelyest elkerülhetetlen, nem gondolod?

Ez a kérdés sok mindent magába foglal attól kezdve, miért ír valaki, mármint személyes szinten, egészen addig, hogy mi a célja a kész szövegeivel. A nagy, komoly marketingtevékenységet folytató kiadókkal való kapcsolatot a szépirodalom felől nézve gyakran prostituálódásként éljük meg, esetemben az Ulpius-ház részéről senki nem mondta azt, hogy ezt vagy azt így vagy úgy írjak át, hogy értékesíthetőbb legyen a könyv. Huszti Gergő barátom gondozta a szöveget, akivel sok tekintetben hasonló az ízlésünk, gördülékenyen ment a munka, persze az is igaz, hogy Mészáros Marcival rengeteget dolgoztunk már rajta, hogy egységes legyen a nyelv, hogy csak olyasmiket gondoljon a főhős, ami nem feltételezi, hogy az anyatejjel együtt szívta volna magába Kantot. Nem az ördögtől való dolog leszerződni egy profi kiadóhoz, az én dolgom a tartalom, a termék, az értékesítés már az övék, ez pedig így van jól. Hálás vagyok Kepets Andrásnak, hogy bizalmat szavazott, annak pedig külön örülök, ha olyan elmebaj van a fejemben, ami valóban értékesíthető is.

Ezer dolgot csinálsz: blogot vezetsz, regényt és újabban meséket írsz, a Thai Chi Teacher zenekarral közös irodalmi és könnyűzenei koncerteket adtok, szociális munkásként dolgozol, ezen kívül pedig a FISZ prózaműhelyének is az egyik vezetője vagy. Ebben a pozíciódban hogyan birkózol meg annak a felelősségével, hogy a műhelyben teljesen kezdők is vannak a régóta írással foglalkozók mellett?

Amikor már nagyon nem bírom, rendelek egy újabb sütit a Dynamobike-ban. Na jó, ez persze csak vicc volt. Jól tudom, mekkora bátorság kell ahhoz, hogy valaki beüljön a szövegeivel egy ilyen műhelyre, hogy gyakorlatilag szabad prédává tegye magát és a művét is. Azt gondolom, komoly szakmai fejlődés és komoly sérülés is lehet az eredménye a műhelymunkának, természetesen mi Borbáth Petivel inkább az utóbbi irányába szeretnénk eltolni a dolgot. Nálunk nem az megy, hogy valaki megmutatja a szövegét, majd ex katedra kinyilatkoztatjuk mit és hogyan, ha egyáltalán még ebből bármi is lehet, nem, erről szó sincs. Mi, a műhelyvezetők mellérendelt viszonyban állunk a tagokkal – ugyanúgy osztjuk meg a tapasztalatainkat, a véleményünket, ahogy minden jelenlévő, hogy a szerző ezekből mit tud a magáévá tenni, felhasználni, tanulni, az már az ő döntése. Szoktunk vitázni, nem is keveset. Petivel sem mindig egyezik meg a véleményünk, de ez nem is baj. Fontos, hogy biztonságban érezzék magukat a műhelyesek. Hogy bizalom legyen köztünk, hogy tudják, senki nem fogja kinevetni őket, hogy azok, akik ott vannak segíteni akarnak, de nem felülről, nem leereszkedve. A mi prózaműhelyünk arról szól, arra „szerződünk", hogy egy hónapban kétszer összeülünk, majd nagyon őszintén kielemezzük valamelyik résztvevő előre kiválasztott és mindenkinek elküldött szövegét. Mondatról mondatra, sorról sorra. És általában kellemesek, ha fárasztóak is ezek az alkalmak, ráadásul nemcsak nekünk vezetőknek. Nem állandó a tagság, nyitott a műhely mindenki számára.

Beszéljünk még egy kicsit egy fiatal szerző indulásáról a mai irodalmi életben, hiszen amellett, hogy te de jure nem Az amerikai fiú-val indulsz a pályán, alapvetően mégis egy második indulásnak tekinthető, amikor az ember egy nagy kiadóval kerül kapcsolatba. Szerinted miben különbözik egymástól a két nekirugaszkodás?

A Fiatal Írók Szövetségének rengeteget köszönhetek. És szerintem ma is remek platform az induláshoz, mert ha nem is adja ki két hét után valakinek a kötetét, a kezdeti tájékozódásban, a lehetőségek megismerésében, a tanulásban nagyon sokat tud segíteni. Az én előző két kötetem ott jelent meg. A „nagy kiadó" nyilván már egy másik dimenzió, és bár szívesen mondanám azt, hogy én vagyok a legkisebb királyfi, akinek sikerült, nem így van, nagyon sok munka vezetett idáig, és még így is előfordulhatott volna, hogy nem jön össze. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember higgyen abban, amit csinál, de fogadja el a kritikát, gondolja át a szerkesztői instrukciókat. Én hat évig voltam szerkesztő a FISZ-nél, nagyon rossz volt azt látni, amikor a saját szöveg iránti rajongás akadályozta meg az építő munkát, amikor a szerző nem tudott eltávolodni saját és a szövege érdekében sem az alkotásától. Ugyanakkor nyilván meg kell húzni a határokat is, a tartalom összességében a szerző felelőssége, az olvasóhoz történő eljutás, a termékké válás, mert csak erről van szó, nincs ebben semmi szégyellnivaló, a kiadóé. Ma bárki „elindulhat" a piacon, ha van rá megfelelő anyagi kerete és energiája. Egy gyorsnyomda két perc alatt kinyomja neked a kötetedet. Ami szomorú, hogy sok gyorsnyomda kiadóként nevezi meg magát, ezt maximálisan etikátlan és hazug dolognak tartom. Az igazi kérdés valójában az, mit akar a szerző. Ha gyors „sikert", akkor tényleg elég pár százezer forint egy magánkiadáshoz, ha van ebook, az rengeteg emberhez eljuthat a Facebook segítségével, itt pedig akár meg is állhat a dolog, hisz ki is akarhatna ennél többet? Persze ha valaki a haveroknak szeretne könyvet ajándékozni vagy azt szeretné, hogy nagymamáék boldogok legyenek, akkor talán így van, de én hiszek a munkában, a fejlődésben és a minőségben. Amiért nem kell megküzdeni, annak nincs értéke igazán.

Minden projektben, amiben részt veszel, valamilyen formában íróként nyilvánulsz meg. Lehet abban valami, hogy az irodalom eladhatósága manapság már javarészt attól függ, hogy milyen köntösbe csomagoljuk?

Nemcsak lehet benne valami, de ez az egyik legfontosabb dolog! Ha az irodalom kényszer, unalom, erőszak, akkor mi a fenéért szeretnék meg a fiatalok? Az irodalomoktatással alapvető problémák vannak szerintem. Az irodalom ott kezdődik, hogy elmesélek egy érdekes, izgalmas vagy épp vicces sztorit a haveromnak, és ha jól adtam elő, akkor a történet élni kezd, megmarad, beszédtéma lesz, nem pedig ott, hogy születési helyekből, évszámokból és életrajzokból feleltetnek, hogy megmondják, mire gondolt a költő. Ha az oktatási rendszer nem olyan ételt tesz az asztalra, amit a fiatalok megesznek némi bíztatást követően, az nem a fiatalok hibája. A volt középiskolámban olvastunk fel nemrég négyen, ott, ahonnan annak idején sajnos fél év után kénytelen voltam távozni. A szövegeink nagy sikert arattak a tanulók körében, mert az ő nyelvükön szólaltak meg. Az irodalomnak élvezetforrásnak is kell lennie a befogadó számára, és vajon kin áll, hogy az lesz-e? A tanáron, a szerzőn, rajtunk.

És mennyiben szólhat egy, a rendszerváltás előszelében játszódó regény a mai tizenévesekhez?

Azon túl, hogy a könyv kordokumentum pontossággal hoz be dolgokat egy a társadalmi háttértől, történelmi korszaktól függetlenül is működő történet: 12-13 éves srácok a szereplői, akiknek identitását egy nagymenő haverjuk határozza meg. Ő azonban egy nap eltűnik, a kamaszoknak pedig meg kell találniuk a saját személyiségüket, útjukat, a lázadás formáit. Ez a téma Nick Hornbynak, Graham Greene-nek és Dragomán Györgynek ugyanilyen izgalmas volt, mint nekem, ezek örök érvényű témák, kérdések. Mindig is izgattak a szélsőséges helyzetekre adott lélektani válaszok, a kamaszkor pedig különösen érzékeny ebből a szempontból.

Kalapos Éva Veronika