A mese, mint az elbeszélés formája,  manapság újra egyre gyakoribb a világirodalomban, a kortárs magyar prózában egyaránt. A te műveid  pedig mind a bukolikus mese hangján szólalnak meg. Miért választottad és maradsz hűséges ehhez a narratívához? (Halász Margit íróval Vidróczki kódex című új regényéről Bán Magda beszélget.)

Két oka is van. Az egyik elementáris gyermekkori élményen alapul. Egy Debrecenhez közeli tanyán éltem tízéves koromig. Nem volt tévé, ott esténkéntösszejöttek a családok és még a sámli is mesélt. Én meg tátott szájjal hallgattam. Annyira felzaklattak ezek az életmesék, hogy fel kellett dolgoznom őket valahogy. Kettőt-hármat összefűztem, tettem bele szörnyeket, kísérteteket, melyeket egyszerűen csak „szürkeségnek" neveztem, és aztán mint önálló produktumokat adtam elő amolyan fellépésként. Ötévesen már „kölcsönkértek" a szomszédok egy-két órára, ha szórakozni akartak. A szüleim odaadtak, azzal a feltétellel, hogy a megbeszélt időre tényleg vigyenek vissza a rendeltetési helyemre. Egy kisszéket is cipeltem magammal mindig, erre álltam, mert nagyon pici termetű voltam, és úgy éreztem, széken állva megsokszorozódik az erőm. Szóval ekkor jöttem rá, hogy mesét hallgatni, és mesét mondani legalább olyan finom, mint a mákos tészta.
A másik okot felnőttkoromban találtam meg. Rájöttem, hogy minden emberi élethelyzetnek megvan a maga népmeséje. Hoppá-hoppá, gondoltam, akkor én elindulok ezeken az ősi ösvényeken, és nézelődöm, kérdezősködöm. El is indultam, és lett vagy öt könyvem, melyek ezen az úton születtek. És persze, ahogy lenni szokás, gondoltam egy nagyot, ki kellene egy kicsit cifrázni ezt az egészet valami extrém mintákkal. Így jött az az ötlet, melyet az előző regényemben bevállaltam, nevezetesen, hogy a meséket keverem a már-már szociografikus valósággal, csak kisül belőlük valami. Legfeljebb belebukom, és akkor mi van? Nem buktam bele, szerintem, és az olvasók szerint is „fogyasztható" lett a Gyöngyhomok. Ezen felbuzdulva írtam meg „magyar Matyi" kalandjait, a Vidróczki-kódexet, és ezt a furcsa extrém-mixet tartottam szem előtt írásakor.

A homok, a folyó után a Vidróczki-kódexben a Mátrába helyezed fiatal hősödet. Vidróczki, a híres betyár   lesz  vezetője élete következő szakaszában, a megismerés folyamatában. Miért is?

Hát legelőször is a tájról. Szerintem Magyarország gyönyörű és inspiráló. Eldöntöttem, hogy egy-egy regénnyel bemutatom egy-egy illusztris helyszín ízét és színét, hisz a természettel eddig még nem sikerült betelnem. És hátha más számára is örömforrás lehet a Tisza, a Homokhát, vagy a Mátra. Hegyekbe vágyódtam a síkság után, talán ezért esett a csodálatos kék Mátrára a választásom. A betyárok pedig régóta izgatják a fantáziámat. Kik ők? Honnan jönnek, hová mennek? Sokat olvastam és kutattam e témában. Aztán megállapítottam, hogy tulajdonképpen köztörvényes bűnözők. Na de hát nincs olyan ember a földön, akit két szóval aposztrofálni lehetne! És akkor még nem is beszéltem, arról a már-már sztárnak kijáró rajongásról, ami egy-egy szűrös-gubás kistérségi keresztapát övezett. Igazi celebként poroszkáltak, mindenki róluk beszélt, és majmolták az öltözködésüket, szófordulataikat pedig úton-útfélen idézgették. Az is feltűnt, hogy némelyikük olyan profi módon promótálta és menedzselte magát, amit akár tanítani is lehetne a főiskolák médiamenedzsment tagozatain. Engem az érdekelt Vidróczkiban, hogy például milyen álmai és vágyai lehettek, lehet-e valami ereje az utódokra? A helyiek kollektív tudatalattijában és meséiben hogyan élhet tovább a személyiségének varázsa? És ez hogyan találhat telibe valakit ma?
Új könyveddel, úgy érzem, a vállalt forma határait feszegeted, hisz korábban is megtörtént, hogy a mai élet tényei, szófordulatai belekerültek, elkeveredtek a mese archaizáló hangjával, nyelvével, de a Vidróczki-ban Budapest lomtalanításától  Európa városainak lakóiig, mindent át kell szőni.
Igen, elég nagy falatnak tűnt számomra is. És íráskor, emlékszem, minden hajnalban visszaolvastam az előző egy-két fejezetet, és próbáltam egy borzasztóan kötözködő olvasó fülével hallgatni a szöveget, keresve, mibe tudnék belekötni. Hát volt bőven mibe. Ezeket pirossal aláhúztam, és dolgozgattam rajtuk. Aztán ahogy mentem mind előbbre és előbbre, egyre kevesebb lett a piros. Ez merésszé tett, és odáig „fajultam", hogy mai reklámszlogeneket is beleszőttem, és úgy éreztem, működik a szöveg. Él, és egyéni szövése van, amelyből messziről kitűnnek az idegen szálak, melyeket egyszerűen csak ki kell húzkodnom.

Ahogy az előbb is említettem, a nyelv különböző rétegeiből épül fel a sajátos Halász Margit-nyelv. Hogyan alakítottad ki, hogyan építetted fel ezt a nyelvet?

Az anyanyelvvel való találkozásom a népballadák, népmesék, népdalok alapélménye. Egyszer szomorú-balladával altatott bennünket anyám, mi meg hangosan zokogtunk az ágyban. Hát, azon az estén anyám eléggé mellényúlt a választással, mindenesetre én egy életre megtanultam, hogy a szavaknak elképesztő erejük van. Képesek örömöt, bánatot, izgalmat, szeretetet, dühöt kelteni, ezért én szeretnék velük baráti kapcsolatot ápolni. Később módszeresen írogattam az idegenektől, a „nagy arcoktól" hallott „nagy dumákat" arra, amire éppen lehetett: zsebkendőre, falevélre, tenyeremre. Ez volt az én kis titkos örömöm. Mert furcsa módon ilyenkor sohasem volt nálam papír. Aztán meg persze elkezdtem olvasni, és valósággal lubickoltam a nagy írók alkotta irodalmi nyelvekben. Hát, valahogy így történt.

Matyi, a főhős egy szénégető fia. A szénégetést mint szakmát megismerjük ebből a könyvből. Korábban a kertépítést, a halászatot  és másokat. Vonzódsz a különböző mesterségekhez, a Tiédtől távol eső professziókhoz?

Úgy is mondhatnám, hogy bolondja vagyok a szakmáknak, illetve a mesterségeknek. Lenyűgöz egy-egy szakma kellékrendszere, az emberi kreativitás és ügyesség. Órákon át tudom nézni a magamétól legtávolabb eső professziókat és művelőiket munka közben. Csodálom az emberi sokszínűséget. És aztán persze leírom. Nem tartom magam egy ügyű embernek, a tanításon és íráson kívül más munkát is el tudnék képzelni magamnak. Egy kicsit furcsállom is azt, akinek a szakmája a hobbija. Mondjuk szépen hangzik, melynek hallatán szélesen elmosolyodik az ember. Bennem azonban felvetődik a kérdés: na, de hát akkor miből töltődik fel a munkájához, amit jó esetben sugárzó szeretettel és teljes odaadással csinál? Benzin nélkül nem láttam még autót haladni csak úgy, ha tolták. Persze van már olyan, hogy napelemes....de hát akkor is.

Nem mondhatjuk, visszatérve új könyvedre, hogy Matyi története fejlődésregény, hiszen mint az arab mesében, ott ér véget, ahol elkezdődött.  A megismerésnek, a tanulásnak akkor mi az értelme?

Valakitől hallottam a napokban egy jó mondatot. E szerint az utazást felfoghatjuk egyetemi kurzusként is. Akkor tehát a „mi Matyink" itt-ott elvégez egy-két szemesztert. Az utazó lát és tapasztal, elrendez, felülbírál, megért, szintetizál magában dolgokat. Sokan utaznak manapság hobbiból, kényszerből, a jobb megélhetés céljából és még sorolhatnám. Egy biztos, mindenhova magunkkal cipeljük, a fizikai és lelki valónkat, mellyel napi huszonnégy órában együtt kell élnünk, vagy tetszik, vagy nem. Hatalmas tehát a feladat, mit kezdjek önmagammal. Pusztán azért, mert A-ból B-be költözöm, nem szűnnek meg a gondjaim. A tanyától a metropoliszig mindenféle közösségi formációban volt szerencsém hosszabb-rövidebb ideig élni. Azt tapasztaltam, hogy nem szerelődött át a személyiségszerkezetem sehol, mindenhol volt miért jól és rosszul érezni magamat.
De visszatérve hősünkhöz, a „mátrai Ábelhez", ahogy Ambrus Lajos nevezte Matyit, helyileg valóban oda megy vissza, ahonnan jött, a Mátrába szenet égetni. Szerintem sok mindent ugyanúgy fog csinálni, mint eddig, és sok mindent másként. A megismerésnek és tudásnak, melyet külföldön szerzett mindenképpen volt értelme, árnyaltabban lát majd dolgokat. Például hátha elég bátor lesz ahhoz, hogy megvásárolja a magánzsákolás jogát, és nem hagyja, hogy ő keressen majd a legkevesebbet a faszén bizniszen, éppen ő, aki a legtöbbet dolgozik vele.

Nehéz élethelyzeteket ismer meg Matyi Mátraverebélyen, Portugáliában, Skóciában és a Ladoga-tó partján. Ezek egy realista vagy lélektani regényt egyenként is kitennének. Itt, ezúttal nincs elmélyülés, együttérzés, tanulság. Nem érzed úgy, hogy ebben a választott forma szab határt, vagy nem is ez a fontos számodra?

A regénnyel az elsődleges célom az olvasó szórakoztatása volt. Valami cinkos összekacsintás: gyertek, üljünk fel Matyi mellé, kalandozzunk Európában, és nevessünk jókat. Lessünk be egy százéves finn szaunába, derítsük fel az átok sújtotta skót kastély titkát, és andalogjunk az atlanti-parton. Kár, hogy manapság a szórakoztatni szó elég rossz felhanggal bír. Pedig nagyon lélekvidító és kiváltságos öröm olyan dolgot létrehozni, amely fáradt lelkeket frissít, és a végén valahogy az jön ki belőle, hogy pokolba már a bajokkal és a terhekkel élni mégiscsak az egyik legjobb dolog a világon.

Halász Margit Facebook-oldala 
Halász Margit szerzői honlapja

Bán Magda

 Halász Margit (Fotó: Domonyi Éva)