Most megjelent regényének címe (Csodálatos országokba hoztalak) furcsán talányosnak tűnik, de van előzménye, egy korábbi kötetében, kétféleképpen is megfogalmazva. (Szávai Géza íróval Bán Magda beszélget.)
Szerintem ennek a mondatnak valamilyen változata ott szunnyad mindannyiunk tudatában vagy tudatalattijában: „csodálatos országokba vigyetek”, „vinnélek”, még az évezredes ima is arról szól, hogy eljön a te országod, az én országom, a mi országunk, amely nyilván csodálatos lesz. A Valaki átment a havon című könyvem tíz részből áll, egyik résznek a címe: Csodálatos országok. Az ott elmesélt rövid életregények egyik szereplője a 11 éves ír fiú, Herbert Quain, akit az akkor „nem létező” Írországból hozott ír patrióta édesapja a térképeken szintén nem létező, de amúgy csodálatos Lengyelországba. Az egyik Herbert Quain történetnek a címe így nem véletlenül: Apaország. Herbert boldogtalan, fellengzős édesanyjának életregénye a Felhőképek címet viseli, az éppen „hazátlan” ír fiú és a haza nélküli lengyel kamaszok pedig Színes fonalak (országhatárok) alatt eszmélkednek, és még sorolhatnám az egyéniségbe vágó ország-képződményeket. Aztán egy másik nagyobb elbeszélő egységben (Emberarchivum) külön történet címeként is feltűnik a Csodálatos országok. Herbert szerencsétlen édesanyját, az orrát a felhőkben hordó patrióta-feleséget temetik az írországi hó alá, gyerekei csak remélhetik, hogy végre a mennyek csodálatos országa felé nyílik meg előtte az út.
Az új regény kiszélesíti és kiteljesíti a címben foglalt jelentés értelmezését.
Mindannyian „valamilyen” országban élünk, ám a „csodálatosnak” – akár titkolt – igézetében. Kell, hogy legyen valamiféle országunk. Életünknek ez ad keretet, meghatározza gyakran paradoxális közérzetünket. Hogy csak magamról beszéljek, én nagyon hasonlítottam az ír és lengyel kamaszokhoz. A Székelyföldön születtem, „országom” Románia, magyar vagyok, de kívülről (románok) tiltják, hogy Magyarországot országomnak tekintsem, a magyarságon belül (Magyarország felől) is kuriózumszerű, „székely-vicces” rész-entitás vagyok, Székelyország pedig nincs, a Székelyföld szót is tilos (volt) leírni vagy kiejteni, mi lesz így velem ebben a világban?! Hiszen én mégiscsak egyetemlegesen definiálható ember volnék, akárcsak a szintén „hazátlan” ír és lengyel kamaszok, regényeim hősei. A Székely Jeruzsálem című esszéregényemben, amelynek minden sora valóságot ír le, szerepel egy epizód: a székelykeresztúri kollégium tanulótermének Románia térképén egy Jókai-regény színtereit próbáltuk beazonosítani. Néhány nap múlva Moldovan szekuritate-százados pisztolyt szorított a kamaszok homlokához, amiért a térképen mutogatva akarták elszakítani Erdélyt, ezt az ősi román földet a szocialista Romániától. Én nagyon fiatal koromtól írom ezeket a „színes fonalak” alatt zajló emberi – ír, lengyel stb. – történeteket, némelyiket még a csodálatos szocialista Romániában is publikálhattam, és írom saját magyar országom (na, de ugye: melyik is?!) történeteit, amelyek már a csodálatos Magyarországon is megjelenhetnek, magyarnak minősülhetnek, bár zsidó hitre tért székelyekről (székely zsidózókról), olykor hazátlan írekről, lengyelekről vagy japánná asszimilált holland ivadékokról szólnak. A csodálatos országok testközelben vannak. Éltetnek, megnyomorítanak. Regénye (és országa) válogatja. Én csak elmesélek. Egyébként a kis Herbert Quain szülei hálószobaajtajánál hallgatózik, és ekkor hallja, amint síró, csalódott, ifjú édesanyját szemrehányóan, méltatlankodva vigasztalja az öregedő férj, a menekült ír, hogy nadehiszen „csodálatos országokba hoztalak!”
Svájc a választott színhelye, a látószöge a történéseknek, legyenek azok érzelmi, történelmi vagy társadalmi változások. A semlegesség mint katonai doktrína?
Svájc több – egyenrangú – nemzet országa, ezért a példáján sok minden végiggondolható. Hiszen elvileg és távlatilag legalábbis: sok egyenrangú nemzet bolygóján élünk, akkor is, ha ez jónéhány országból egyelőre „még nem látszik”. Svájc kimaradt két világháborúból, de a semlegessége nem valamiféle tehetetlenséget jelent, a svájci polgár katonailag igen képzett, és gyerekkorától aktív. Mindenki, fiúk-lányok bármikor hadra foghatók. Az én regényem szereplőinek többsége svájci francia, a francia pedig a „gloire” nációja, de Svájcból a világ egymásnak feszülő „dicsőségei” igen korlátozottnak és korlátoltaknak látszanak. Túl pici a Föld a végzetes dicsőség-játszmákhoz. Így aztán az amúgy „dicső militarista” Svájc bölcsen őrzi a buta verekedők nagykabátjait, aranyát, értékeit, és a regényem szereplőinek köznapi életét is átitatja a semlegesség folyamatos kiértékelése. Erdélyben nőttem fel, számomra ez a közérzet annyira ismerős! A színes fonalak buta igézetéből kiszabadulni, a világot mozgató folyékony arany történelmi örvényléseit figyelni Frédéric Moreau-val – erre Svájc a legalkalmasabb.
A regény centrumában a Franciaországból Svájcba menekített Henri Durand áll, aki, ha lehet személynek nevezni, jóindulatú közönnyel ismerkedik a világával és a nőkkel.
Sok generációs katonacsalád sarjaként kétéves korában árván marad, nagyon öreg, svájci származású nagyanyja neveli. Amikor Henri Durand 10 éves korában a véres Párizsból megérkezik Genfbe, indokoltan az az érzése, hogy elérte és kimerítette élete célját: megmenekült. A „megmenekült” ember – sokak által vágyott – állapotába dermedve éli le hosszú életét, közönye mögött a változástól való félelem, a mindenkinek megfelelni akarás. Ez eléggé széles körben ismert személyiségképlet manapság. Épp csak Henri Durand őszinte, és kisgyerekkorától edzésben tartott tűrőképessége szinte végtelen, így lépten-nyomon meglepetést okoz, gyakran saját magának is. Szóval az ő személyisége, élete olyan „vászon” amire akár kegyetlen dolgok festhetők, hiszen elbírja.
Mi a szerelem szerepe ebben a regényben? Ki az a Sophie M., aki végigkíséri Henri Durand életét?
A szerelem itt, ebben a regényben is éppen olyan fontos, mint az életben. Az életben pedig a szerelem esélyei nem egészen azonosak férfiak és nők számára. Az árva Henri Durandnak kisgyerekkorától özvegy nagyanyjának a „szerelme” a mérce és a minta, aki csak későn mehetett férjhez, és katonatiszt férje pár év múlva elesett. Az öregasszonyokat is, ifjú lányokat is megértő, soha nemet nem mondó Henri Durand igen alkalmas partner a felszabaduló nőiség korában a végletekig vitt, nevezzük így: „női princípium” konzekvenciáinak kipróbálására. Sophie M. nagyformátumú, igen eszes nő, aki szabad és egyenlő akar lenni a férfival, na de hol vannak – manapság is, hol vannak – azok a férfiak, akik ezt őszintén elfogadják, és elviselik? Henri Durand mindent elvisel, ő az egyetlen aki mellett végig kitart Sophie M., de a nőisége másik oldalának, az anyaságának megmutatására már nem mer vállalkozni. Döbbenetes kísérlete, szerelmének, nőiségének teljes és igaz története az asszony halála után zúdul Henri Durand-ra. Ha szétnézek a világban, nagyon sok Sophie M.-et látok, akik nem találnak férfit, akivel őszintén egyenlőek lehetnének egy életen át. Számomra Henri Durand dédunokájának, a pszichológus Kendy Joséphine-nek az elszánása is „minta” értékű: nem hazudni a szerelemről – sem. Hiszen az nem mindig időben, és nem mindenkinek adatik meg. Ebben a tudatban áll gyerekkori pajtása elé, és javasolja, „Balog Ede, vegyél feleségül…”
Nevezhetjük ezt a könyvét filozófiai regénynek? Különféle nézetek és magatartások vizsgálatának a meglehetősen zűrös XX. század fordulóján?
Örülnék, ha „filozófiai regénynek” nevezhetnénk, azzal a megszorítással, hogy olvasmányos. A filozófiája pedig a viszonylatok és távlatok érzékelésében érhető tetten. A huszadik század háborúi, forradalmai, szellemi és érzületi vívmányai, tragédiái összességükben olyan fordulópontot jelentenek, amelyek hosszú távon behatárolják a jövőnket, és nem nagy szavak jutnak itt eszembe, hanem ilyesmik, hogy milyen lesz az én országom, a székelyföldi, az ukrajnai magyar, az ír, a lengyel, örmény, zsidó gyerekek országa, ha lesz egyáltalán országuk, ami ugyebár mégiscsak járna az ember gyerekének, továbbá miként lépünk mi, férfiak és nők egyenlőkként szerelemre egymással, és milyen lesz a viszonya az anyjával, apjával a gyerekeinknek, unokáinknak, ha egyáltalán számon tarthatják majd apjukat, anyjukat. Forgalomban van egy divatos fogalom manapság: világzene. Nos, a világregények is javában zajlanak a mélyben.
Ez a regény egy jóval korábban tervezett elképzelés megvalósulása, írói gondolkodásának, műveinek összegzése. Mondhatjuk ezt?
Összegzésnek nem mondanám, szerintem inkább egy önmagában is érvényes regény a Csodálatos országokba hoztalak, amely további regények rendszerében – a sok között – egy kiindulópont. Olyan értelemben, hogy megpördül körülötte, és tovább visz a narráció. Utaltam rá, hogy például Csodálatos ország történetet („regényt”) más könyveimben is talál az olvasó. Igen, az elképzelés nagyon régi, eddig nem is nagyon mertem beszélni róla. Most viszont sorra megjelennek ennek a régen elképzelt és folyamatosan írt, „mellérendeléses” epikai hálónak a regénydarabjai. Körülbelül még 6-7 évre van szükségem, hogy – a kéziratokból – végleges formában összerakjam ezeket a regényeket.
Bán Magda
