A magyar tankönyvkiadás a rendszerváltozás során rátalált az „arany középútra”: a szabályozott tankönyvpiac lehetőségére – más országokban és múltunkban egyaránt megfigyelhető – két szélsőséges tankönyvellátási szisztéma között.

Az egyik szélsőséges megoldás a központosított, általában állami kiadót vagy kiadókat működtető, egységes, „egykönyves” tankönyvellátás, amellyel a szocializmus idején – a többi szocialista országgal együtt – mi is próbálkoztunk, s amely szegényebb (elmaradottabb) országokban ma is dívik. A szocializmus idején – az oktatási tárca Országos Pedagógiai Intézete szakmai irányítása mellett – egyetlen állami Tankönyvkiadó Vállalat révén kívánták megoldani a tankönyv- és jegyzetellátását. A szakoktatás szakmai tankönyvellátásában a Medicina, Mezőgazdasági, Közgazdasági és Jogi, valamint a Műszaki Könyvkiadó is részt vett, s nélkülözhetetlenek voltak iskoláinkban az Akadémiai Kiadó szótárai, a Kartografia atlaszai vagy a Zeneműkiadó kottái, tehát ekkoriban sem valósult meg a teljesen központosított, „egykiadós-egykönyves” modell. (Egyébként hazánkban a szocializmus idején – felszámolva a korábbi több száz kiadói vállalkozást – mindössze 18 állami könyvkiadó működött, valamennyi szigorúan a fővárosban, Budapesten.)

A másik szélsőség a szinte korlátlan „szabadpiacos” szisztéma, ahol versengő, többségükben privát vagy egyházi, tankönyvkiadói és terjesztői vállalkozások folytatják a tankönyvkiadást – bőséges, ám olykor drága választékot kínálva a felhasználó intézmények tanulói, tanárai számára. A fejlett (nyugati) országokban a vállalkozó tankönyvkiadók sokasága kínálja portékáit – egyes esetekben (például az egykor gyarmatokkal rendelkező „birodalmak” esetében) határaikon messze túlra is. Például az angol Cambridge University Press, a Longmann, a Macmillan vagy az Oxford University Press – számos országban gazdag választékkal fellépő „világcég”.

Hazánkban, a történelmi Magyarországon évszázadokon át – a gutenbergi könyvnyomtatás terjedésétől kezdve – általánossá és természetessé vált – a privát vállalkozások, iskolafenntartó egyházak, esetleg városok által működtetett könyvkiadók (nyomda-kiadók, illetve kereskedőház-kiadók) versengéséből adódó színes tankönyvválaszték. A tankönyvek azonban mégsem korlátlan szabadságban, hanem szigorú követelmények, szabályok (szabályzatok) szerint kerülhettek az iskolákba. A bőséges kínálattal fellépő kiadók és könyvkereskedések az iskolafenntartók (elsősorban egyházak, városok) és a pedagógusok módszertani követelményeit igyekeztek teljesíteni, tehát a hazai tankönyvkiadás évszázadok óta a szabályozott tankönyvpiac középútján járt – egészen a szocializmus fent említett – 40 évig tartó – központosított (állami) tankönyvellátásáig.

Az 1990-es években zajló rendszerváltozással, mintegy annak egyik eredményeként, a múlt század végén visszatért az „arany középúton” járó „szabályozott tankönyvpiac” (egyes szakemberek szerint „kvázi tankönyvpiac”). Ez lehetővé teszi, de egyúttal korlátok között is tartja, állami szinten is szabályozza a versenyszerűen működő privát tankönyvkiadók munkáját, az iskolai tankönyvválasztást – a taneszközrendszer minimumát.

A „szabályozott tankönyvpiac” működésében az állami irányítás többféle eszközzel is megalapozhatja, sőt meghatározhatja a tankönyvek tartalmát, jellegét, módszertani irányultságát, árhatárát. A tankönyvek készítőinek (íróinak és kiadóinak) kötelezően meg kell valósítaniuk a Nemzeti alaptanterv és az ehhez csatlakozó kerettantervek (esetenként speciális helyi tantervek) tartalmi, szakmódszertani, kommunikációs és formai, kivitelezési követelményeit. Ezt alapos tankönyv-jóváhagyási procedúra során kell – saját költségükön – bizonyítaniuk. Ezenkívül a kiadók és terjesztőik nem léphetik át az évente központilag meghatározott árkorlátot, csak így kerülhet fel munkáik az évente frissített tankönyvjegyzékre, amelynek alapján az iskolák tanárai, tanulóiknak megfelelő tankönyveket választhatnak. Pontosabban: választhattak ez idáig.

Napjainkban ugyanis lázasan folyik az államosítás, egy új-régi tankönyvellátási rendszer kialakítása. Ennek megvalósítása érdekében első lépésként az eddigi, vállalkozó terjesztőket a Könyvtárellátó (KELLO) monopóliuma váltotta fel. Ezzel párhuzamosan van folyamatban az eddigi vállalkozó (privát) kiadók (például a szegedi Mozaik Kiadó, a debreceni Pedellus Tankönyvkiadó, a mogyoródi Romi-Suli, a veszprémi OKTKER-Nodus Kiadó, a piliscsabai Konsept-H Kiadó, a székesfehérvári Krónika Nova, de akár a budapesti Műszaki Könyvkiadó) és tankönyveik különféle módon történő ellehetetlenítése, „törvényes” kiiktatása, lerombolása. A két óriási tankönyvkiadó (a fővárosi Nemzedékek Tudása és a celldömölki Apáczai) pedig ugyancsak elveszti eddigi sajátos arculatát, színes kínálatát – azok eddigi, alkotó munkatársaival együtt. A túlburjánzónak ítélt, noha egyre magasabb színvonalú és közkedvelt széles választék kiirtásával párhuzamosan koncentrált, gyors központi tankönyvfejlesztés folyik az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben – az „üdvözítő” egyentankönyvek mielőbbi bevezetése érdekében.

Érvek és ellenérvek

A központosított tankönyvfejlesztés indoklásában több logikus érv, sőt előremutatónak látszó elem fordul elő. Ezek közé tartozik az a törekvés, hogy a társadalmi demokratizmus, a gyerekek „esélyegyenlősége” érdekét szolgálja a mindenki számára egyforma, egységes tankönyv (a differenciálást más taneszközök segítségével valósíthatjuk meg). Az oktatásirányítók közvélemény előtt „lebegtetik” a tankönyvek ingyenességét is, vagyis azt, hogy egyre több tanuló kap ingyenesen tankönyveket. Azt azonban nem hangoztatják, hogy a gyerekek voltaképpen csak kölcsön, iskolai és esetleg otthoni használatra kapják meg az államtól szükséges tankönyveiket, amelyeket év végén vissza kell szolgáltatniuk, hogy a következő tanévben a következő évfolyamok tanulói kapják meg azokat.

Előszeretettel érvelnek azzal is, hogy az új, központi fejlesztések során az újabb és újabb elvárásoknak, technikai lehetőségeknek megfelelő tankönyvek születnek. (Elfelejtik hozzátenni, hogy eddigi kiadóink a korszerűsítést már javában folytatják, „digitalizálják” a tananyagok egy részét.)

Gyakran hivatkoznak arra is, hogy a tankönyvmezőn átláthatatlanul kiterjedt, burjánzó választék alakult ki, amelyben nehéz eligazodni. Fölmerült, hogy a pedagógusok nem tudtak helyesen választani, s a kiadók gyakran éltek a korrumpáló befolyásolással, a megtévesztő reklámmal stb. Ebben van némi igazság, de hozzátehetjük, hogy a felhasználók cáfolják ezeket az állításokat.

Nem látunk előzetes felméréseket, hatástanulmányokat sem, pontosabban, a kutatások, amelyek nem a központi oktatásirányítás megbízásából születtek, egyértelműen azt bizonyítják, igazolják, hogy az eddigi „arany középutas” megoldás eredménye bevált, nemcsak a fejlesztők (tankönyvírók és kiadók) szemszögéből nézve, hanem a felhasználók tömeges véleménye alapján is. Tömeges véleménykutatást végzett a Tankönyvesek Országos Szövetsége 1998-ban, majd a TÁRKI (dr. Imre Anna) az ezredfordulón idején, legutóbb pedig a Gazdaságkutató Intézet. Ellenkező eredményt felmutató kutatásokról nem tudunk, pedig nagyon üdvös lenne, ha friss adatok születnének.

A KELLO meghatározó tankönyvterjesztési monopóliumának életbe lépése óta, tehát már több éve kirívó probléma, hogy nem érkeznek meg idejében a tankönyvek, hónapok óta is hiányos még a gyerekek tankönyvcsomagja. Éles viták robbannak ki arról, hogy ki ezért a felelős (a terjesztők a kiadókat és megrendelőket okolják, a kiadók a KELLO információs rendszerét). Közismert, hogy két nagy tankönyvkiadót: a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadót és az Apáczai Kiadót a közelmúltban megvásárolta az állam, azaz megtörtént a tankönyvügy államosításának második nagy lépése. (A piacvezető szegedi Mozaik Kiadóval ez nem sikerült, e kudarc „bosszúja” folyamatban van.) Az államosítás nyomán kiújulnak az államosított tankönyvkiadás egykori problémái, például a tankönyvhiány. De a hiányos, késedelmes tankönyvellátás csupán a jéghegy csúcsa. Alatta komolyabb problémák húzódnak.

A pedagógusok nehezen tudnak az adott területen, iskolában különféle, eltérő szinten álló és sajátos módszereket igénylő osztályok és gyerekek számára megfelelő, illetve az egyetlen tankönyvnél megfelelőbb tankönyvet adni tanítványaik kezébe. Hiszen előfordul, hogy az átlagosnál jóval jobb, kiemelkedő gyerekek vagy csoportok jóval nehezebb és több tananyag elsajátítására lennének képesek. Más esetekben pedig kínosan „birkóznak” meg a kapott egyetlen könyv kérdéseivel, feladataival, mert fejletlenebb szinten állnak, gyengébb felfogásúak, képességűek az átlagosnál.

Ismét másutt értelmi érzékszervi vagy halmozottan fogyatékos gyermekeknek kellene az „átlagos” tankönyvből tanulniuk. (Olcsó, de világos és életszerű érv a különféle tankönyv tagadása ellen: a siketek nem tudnak vakok, a vakok pedig nem tudnak a siketnémáknak szóló speciális tankönyvekből tanulni.)

A tanulók eltérő képességei olyan széles skálát alkotnak, amely a zseniálistól a súlyos értelmi fogyatékosokig terjed, s ez önmagában is szükségessé tesz eltérő kerettanterveket és helyi tanterveket, s az ezekre építő különféle taneszközöket, tankönyveket is. (A könnyed, játékos, színes könyvtől kezdve a kutató munkára is sarkalló, magas igényekkel fellépő munkáig.) A tanulók humán, reál vagy műszaki, illetve művészeti érdeklődése és fejlettségi szintje ugyancsak differenciált megoldásokat igényel. A tanulók irányultsága, érdeklődési köre sem hagyható figyelmen kívül, amikor tananyagokat próbálunk tervezni vagy megvalósítani. Nem véltetlen, hogy egyazon kiadóban (például a hosszú ideig piacvezető Nemzeti Tankönyvkiadóban) a humán és reál érdeklődésűek számára külön-külön kialakított fizika könyvet adtak ki.

A pedagógusok egyénisége, felkészültsége, tudásszintje, módszertani kultúrája sem egyforma. Még egyazon iskolában is előfordulnak a kiművelt, folyton továbbhaladó ás alkotó pedagógusok mellett korrekt, szorgalmas, de tankönyv támaszt, segítséget igénylő (rossz helyen vagy időpontban képzett) nevelők is dolgoznak, akik a számukra természetes, adekvát tankönyvekkel tudnak sikeresen dolgozni.

Az iskolák (iskolatípusok) – részint tanulóik és nevelőik sajátosságai miatt, de a fenntartók, működtetők elképzelései, célja alapján is a tantárgyak, tananyagok különféle halmazát és tanítási módját tartják célszerűnek, sőt, a kívánalmaknak és keresletnek megfelelő tagozatokat működtetnek. Hogy néhány példát említsünk az eltérésekre, a legtöbb iskolában még a hagyományos, elkülönült tantárgyi struktúrában oktatják az ének-zenét, a rajz –és művészeti ismereteket, másutt a Kulcs a muzsikához, illetve Kulcs a művészetekhez integrált tananyagát oktatják. Integráltan lehet oktatni természettudományos ismereteket is, s a technika és informatika is kombinálható (noha egyes helyeken egymást kizáró tényező). Az iskolafenntartók meghatározóak lehetnek olyan választásokban is, hogy etikát vagy hit és erkölcstant tanítsanak-e. S máris adott a többféle hittankönyv, hiszen némileg eltérőek a katolikus, református vagy evangélikus tanítások, hangsúlyok.

Nem feledkezhetünk meg az oktatás nyelvéről sem, illetve a nyelvoktatásban szereplő változatok lehetőségéről, noha ezek nem okoznak különösebb gondot. A nemzetiségi iskolák nemzetismereti tantárgyi egységei – és ennek megfelelően tankönyvei – ugyancsak eltérnek egymástól. Az iskolában oktatásban használatos nyelv (magyar, kisebbségi, két-tannyelvű) nyilvánvalóan eltérő tankönyvigényt támaszt.

Nemzetközi és történeti összehasonlításokból világosan kiderül: sohasem lehetett megvalósítani – pedig Mária Teréziától kezdve a szocialista „egység” képviselőiig többen megkísérelték már – az egységes, központosított tankönyvkiadás bevezetését. Jól tudjuk azonban, hogy hazánkban – amikor csak egy mód volt rá – különféle iskolákban, különféle nyelven folyó oktatáshoz különféle kiadók és szerzők eltérő módszerű, stílusú tankönyveit használták.

Így volt ez történelmünk minden szakaszában, félezer éven át, s így van ez hozzánk közeli vagy távoli országokban egyaránt.

Nemzeti tankönyvkiadásunk hazánk (a történelmi Magyarország) minden régiójában és nagyobb városában folyt – Budától Kasságig, Soprontól Brassóig stb. s folytatódik ma is – immár határainkon belül és túl. Nemzeti tankönyvkiadásunk egyik jellegzetes vonása a sokszínűség, választékot kínáló versengés, amely a rendszerváltozás idején ismét fellángolt. A hagyományokra építve jöhettek létre „villámgyorsan” olyan vidéki tankönyvkiadói műhelyek, mint a szegedi Mozaik vagy Maxim Kiadó, a debreceni Pedellus, a celldömölki Apáczai a veszprémi OTKER vagy a mogyoródi Romi-Suli. Vidéki kiadóink környezetük egyetemére és iskoláira, pedagógusaira támaszkodva alakították ki sajátos, olykor a fővárosiakat meghaladó igényű tankönyvsorozataikat, tankönyvcsaládjaikat. Nem véltetlen, hogy a Szegedi Tudományegyetem tudósainak közreműködésével a szegedi kiadókban magas színvonalú természettudományos és nyelvtankönyvek születtek. A celldömölki kiadók (mert három is alakult e kisvárosunkban) Győr, Szombathely (később Budapest főváros) iskoláiból, felsőfokú intézményeiből toborozták szerzőgárdájukat, s nem véletlen, hogy az említett, jövőbe mutató integrált művészeti nevelést szolgáló „Kulcs a muzsikához”, majd „Kulcs a művészetekhez” Pécsi Géza pécsi alkotó műhelyében jött létre.

Óriási kár, nemzeti veszteség a magyar (fővárosi és vidéki) tankönyvkiadók, kiadói műhelyek alkotógárdák ellehetetlenítése, „bedarálása”, megszűnése. Mikor ezt kárhoztatjuk, nem az immár évtizedek óta működő magánkiadók anyagi hasznát, inkább, az alkotó munkába „bemelegedett” szerzőgárdájuk: szerzők, szerkesztők, lektorok, grafikusok, műszaki szerkesztők, nyomdászok, informatikusok stb. lehetőségeinek eltűnését, beszűkülését siratjuk. S hozzáteszem: a pusztulás, veszteség a „dominóelv” alapján továbbgyűrűzik. Nyomdák, papíripari vállalatok, grafikusok, szakértők, terjesztők, akik eddig részt vehettek a tankönyvellátás folyamatában, szenvednek helyrehozhatatlan károkat, állnak le ideiglenesen vagy véglegesen… Nehéz eldönteni, kik lesznek a legnagyobb vesztesek: az alkotói lehetőségektől megfosztott tankönyvírók, szerkesztők, grafikusok, avagy a választék, választás lehetőségétől megfosztott felhasználók.

Néhány megoldási javaslat

A tankönyvkutatók és szakértők tudnának elfogadható: a haza (a nemzeti értékek és érdekek érvényesítésének) és haladás (korszerűsítés, gazdaságosság stb.) szempontjaiból egyaránt megfelelő, kompromisszumos megoldást ajánlani, ennek néhány pontját megpróbálom összefoglalni:

A központi (állami) fejlesztés, tömeges (így az ingyenesség felé mutató) tankönyvfejlesztés és ellátás mellett nemhogy megfér, de versenyre késztetve jótékony szerepet is betölthet a választékot kínáló, tehát a versenyben folyamatosan önjavító-javuló alternatív tankönyvkiadás, amely bizonyos területeken (pl. nyelvoktatás, szakoktatás) nélkülözhetetlen is.

Mérlegelve és elismerve azt, hogy az eddigi választék (a minisztériumi tankönyvjegyzéken szereplő mintegy 5000 féle tankönyv) túlságosan bőséges volt, a választék teljes kiiktatása szakmai szempontokból lehetetlen, az javasolható, hogy – a tanulói sajátosságok és tanári-módszertani gyakorlat alapvetően hármas tagozódásának, skálájának megfelelően kerettantervenként három tankönyvből lehessen választani az iskolákban. („Három a magyar igazság”) Ezzel az „engedménnyel” országszerte életben maradhatnának legnépszerűbb magánkiadóink, s folytathatnák áldásos alkotói tevékenységüket a műhelyükben eddig is foglalkoztatott pedagógusok, grafikusok s más szakemberek.
Az egyik, noha kétségtelenül egyelőre legfontosabb taneszközt, a tankönyvet napjainkban a legtöbb esetben már nem egyetlen nyomtatott könyv, hanem „szatellitekkel” (munkafüzet, feladatlap, példatár, szöveggyűjtemény, album, atlasz, szótár, tanári kézikönyv, hangzó anyagok, digitális információhordozók stb.) kiegészülő tankönyvcsalád jelenti, tehát a papíralapú, nyomtatott kiadványok és elektronikus (digitális) feldolgozású anyagok nemcsak jól megférnek egymás mellett, hanem szerves egységben jelenhetnek meg. Tehát taneszköz-rendszerben kellene gondolkodnunk.

Nem lényegtelen kérdés, hogy kié legyen a tankönyvcsomag? Az állami tulajdonban (iskolai könyvtárban) maradó tankönyveket csak kölcsön (használatra) kapják meg a gyerekek, ám ingyenesen, a családok anyagi megterhelése elhárításával. A megvásárolt tankönyvek a család gyakran szegényes könyvkészletét gyarapítják, ám nem minden család képes vagy hajlandó tankönyveket venni. A rendszerváltás idején vetődött föl egy eladdig ismeretlen megoldás: a „fifti-fifti”. Ez azt jelentené, hogy a tanulók (családok) úgy kapnák meg év elején a tankönyveket fél áron, hogy ha épségben, továbbadhatóan megőrzik azokat, év végén beszolgáltatva visszakapnák a befizetett „félpénzt” is, (de lehetőség nyílna arra is, hogy a másik fele ár kiegyenlítése révén teljes tulajdonjoggal megtarthassák tankönyveiket)

Sok más kérdés adódik még, ha körültekintően vizsgáljuk tankönyvügyünket. Szükség volna egyeztetésekre különféle érintett és érdekelt pedagógus és szülői szervezetekkel, s feltétlenül szükség lenne nemzetközi és történeti összehasonlító vizsgálatokra, kutatásokra. A 23 éve működő Tankönyvesek Országos Szövetsége (TANOSZ) vagy a nemrég alakult Alkotó Pedagógusok Országos Klubja kész a döntéshozó illetékesek rendelkezésére bocsátani – közös gondolkodás és előkészítendő döntések céljából - eddigi adatgyűjtéseit, kutatási eredményeit. Meggyőződésem, hogy a legtöbb pedagógus vagy szülői szakmai-civil szervezet érdekelt és érdeklődő a tankönyvügyben, jó szándékkal mondana véleményt, adna segítséget, ha erre kérnék. (Olykor kéretlenül-hívatlanul is ad, különösen akkor, ha munkatársai durva hibákat észlelnek a tankönyvekben.)

Javasoljuk, hogy már ebben a félévben kerüljön sor – egy olyan tankönyvelméleti konferenciára, ahol nemzetközi és történeti összehasonlító vizsgálatok, gyakorlati vizsgálatok, véleménykutatások alapján körültekintően járjunk el tankönyvügyünk aktuális kérdéseinek megválaszolásában – és gyakorlati megvalósításában.

Dr. Karlovitz János
a Tankönyvesek Országos Szövetsége (TANOSZ) alapító és 23 éven át elnök