Hatvanéves vagy. Amikor azt mondtam, hogy „Boldog 60-at!”, azt válaszoltad: „Nem kifejezetten boldog.” Ez csak írói sopánkodás, egy manír, vagy valóban rossz a helyzet? Magyarul: a 60-as szám nyomaszt vagy valami lelki élősködő? Még magyarabbul: mi a hézag?
– Csak hézag van, vagy hogyan is mondjam. És ha csak hézag van, hézag hézag hátán, nem könnyű kapaszkodót találni. Tavaly nyáron elúszott a munkám, azóta fogalmam nincs, miből élek a mára kialakult honorviszonyok mellett. Mióta munkaképes vagyok, mindig volt feladatom, fizetésem, rendszeres havi jövedelmem, pénzem ugyan többnyire alig, de várhattam, hogy az X. napon becsörög a postás, jelez az sms, és akkor levegőt lehetett venni. Ez, ami van, megszokhatatlan. Ehhez képest a hatvan év kutyafüle, az évek nem kérnek kenyeret. Ráadásul még az ötvenet se fogtam föl, talán a negyvenet sem. Nem húztam bele munkába, nem változtattam az életen, csak amit az élet változtatott lassan, jobban kivonom magam mindenből, amiből lehet, és egyre erősebben csodálkozom, hogy velemkorú írók ingyen és bérmentve végigcsacsogják az éveket, mosolyogva nyomják a bölcset minden csatornán. Furcsa ugyan a tempó, ahogy a hetek, hónapok telnek, egyik pillanatban virágzik az ablak előtti juhar, a másikban lehulló leveleket pörget a szél az íróasztal alá, hogy a guta megüssön, amikor elakadnak a porszívó szájában.
Utóbbi két könyved a Zsámboki szerető és a Páros játék A-val. Nekem úgy tűnik, ezek ketten testvérek. Sok a közös vonás bennük, a téma, és a lendület. Vagy nem jól látom?
– Egykorúak, mindkét regény hasonló tematikát jár körül, hogyan oldjuk, vagy ha nem oldjuk meg, hogyan éljük túl párkapcsolatainkat. A Zsámboki egy halálos balesettel záruló szerelem tragikus története, a Páros játék A-val az első szerelem története, ahogy visszanéz húsz év távolából a két szereplő. 1997-ben zártam le mindkét könyvet az első laptopon. Aztán a laptop mandátuma lejárt, felkerült a polcra, megfeledkeztem a regényekről. Akkoriban nemigen jelenhetett meg, nem is terveztem, részben, mert éltek a szereplők, soha nem akarok direkt sérülést okozni, részben újsághoz szegődtem, napi három anyag volt a normám a vasárnap kivételével, nem állt az agyam az irodalomra, viszont elszívta minden energiám. Ha egy író napi kilencezer karaktert kell leszállítson délelőtt tizenegyes lapzártáig három különböző témában (Napi kult’, Esztergom a teraszról, Bulvár), úgy, hogy inkább kiegészítsék egymás, mint üssék, délután csak pislog, készül a holnapi menetre. Ekkoriban szoktam rá a hajnal négy órai kelésre. Mégis remek időszakként maradt meg. Az ember teljes terjedelmével felnyomva egy sínpárra, se fék, se gáz, se állomásfőnökök, robog a hegyek között, nem foglalkozik semmi mással, élvezi az egészet, néha kurjongat örömében. Összerántja az embert, ha feladata van.
Tizennégy és tizenöt év elteltével az író úgy látja, hogy érvényesek a régi szövegei? Nehéz elképzelni. Más úgy csinálja, hogy megír egy könyvet, kiadót keres, kiadatja, elfelejti, írja a következőt.
– Soknak tűnik a tizenöt év, nem egészen normális, de mondom, érintett voltam mindkettőben, és amíg élesek a történetek, nem akartam kiadni. Amúgy pedig soha nem árt, ha az író eltávolodik a szövegtől, tisztul a látása. Kukorelly előbb kiadatja melegében az elkészült regényt, aztán írja át, jelenteti meg újra. Ez is egy módszer. Én inkább szöszölök. Ráadásul az első regényem óta soha nem olvastam el megjelent könyvemet, mert szörnyű érzés ügyetlenségekkel, figyelmetlenségekkel szembesülni a végleges anyagban. Az internet ezt is megváltoztatta, a nép csak nyomja az őrületeit, ahogy dől, márpedig az írás türelem, idő, koncentrált figyelem. Persze a zsenikkel más a helyzet.
Érdekes mozzanatot találtam a Zsámboki szerető-ben:„Nem lehet gondolkodni azon, kelj, ne kelj a jó meleg paplan alól, ha ötlettel ébredsz. Főként, megvalósítható ötlettel. Igaz, minden ötlet megvalósíthatónak látszik hajnalban első szemre, de ez ne aggasszon. Nincs mit gondolkodni. Az ötletek elszállnak, ha visszaalszol”. Tehát innen az inspiráció? Vagy innen is? Fáradt, agyonművelt, vagy kialvatlan aggyal érdemes írni?
– A Zsámboki szerető férfiszerepelője szabadúszó újságíró, aki abból él, hogy a nap minden pillanatában nyitva a szeme, a füle, nem engedheti, hogy az ötletek, a villanások elszálljanak, mindig ugrásra kész, minthogy annyit keres, amennyit megmarkol közülük, és megírja. Ezek a világra szóló bölcsességek, visszagondolva, identitáserősítő oszlopok, cölöpök, a természetes munkamorált erősítendő. Újságírónak nincs szabadnap, a szabadúszónak fizetett ünnep sincs. Viszont az agy programozható, arra figyel, amire a gazdánál szükség mutatkozik.
Említetted, hogy némi csalódás ért a Könyvhéten, amelyre megjelent a Páros játék A-val. Egyrészt semmi nem jelent meg róla, másrészt te magad sem jelentél meg ott. Miért?
– Ez bonyolult, nem szívesen beszélek róla. Idén nyáron egyszerre gázolt el a tökéletesen fixált kánikula-pánik, már tavasszal a kánikulától rettegek, a tömegiszony, a Könyvhét-iszony, a Vörösmarty-tér betonplacca a meleggel, a tömeggel, a Könyvhéttel – zsibbasztó trió, és elgázolt egy népbetegség, a kapcsolódó vizsgálatokkal, várótermekkel, leletekkel, nem beszélve a félelemről, hogy valamit változtatnom kell a mindennapjaimon orvosi parancsra. Sok volt egyszerre. Az előbb elfelejtettem mondani, hogy a régi regényekből – megjelentük után – egyetlen fontos összetevő hiányzik, az izgalom, a frissen született csecsemő hamvas bája, mert ismered kívülről, belülről, középről, annyira ismered, hogy már torkig vagy vele, fáraszt, rá se bírsz nézni. Talán elhalaszthatom a dedikálással egybeeső kórházi kúrát, de nem próbáltam meg. Kinyúltam. Ez történt. Nem jó visszagondolni a nyárra. Amúgy a Páros játékra kifejezetten jó olvasói visszajelzéseket kaptam, kapok a mai napig. Volt olvasó, aki azt írta, megváltoztattam az olvasói szokásait, mert rájött, végre olyan könyvvel hozta össze a véletlen, amiből maximum három kistörténetet olvashat el egyszerre a lapalj női megjegyzéseivel, és éppen egy nap, mire megemészti. Egy könyvtárosnő azt írta, jó látni, hogy a szerelem ennyire bonyolult, és minél messzebb jut az alany a saját történtétől, annál jobban látja, mikor hogyan kellett volna döntenie. Fontos adalék, hogy a regény a hatvanas-hetvenes évek társadalmi viszonyai közt tempózik, a Kádár-kor viszonyait fogalmazza meg tételesen, és hogy a lábjegyzetelő nő, az első szerelem, Angliában él gazdag férjjel.
A hatvan felé kanyarodó, minden értelemben érett írók hajlamosak a műveikben tanítani, téríteni, magyarázni, meggyőzni. Ráerőszakolni az olvasóra a saját látásmódjukat. Nálad ez kimaradt, nincs, sosem volt. Te csak adsz, mutatsz, ábrázolsz, festesz. Ugyanolyan harciasan, keményen és kompromisszumok nélkül, ahogy eddig. Hogyan tekintesz vissza az elmúlt 60 évre, mit látsz, illetve mik a terveid a „hatvani lehajtónál”? Maradt még benned valami, amiről még nem meséltél, vagy várod a témát?
– A hatvan nem kifejezetten izgat, a tanítás se annyira, hogy öregen és rosszkedvűen átmenjek prófétába. A kezdetektől képekkel operáltam, a jó kép értelmezi magát, amikor az olvasó látja a szereplőt, nem szükséges ideológiai, filozófiai háttér mögé, bár persze nem árt, ha van, de nekem nem állna jól, azt hiszem. Hanem a tervekről szívesen, amik nem is tervek, hanem kész vagy utolsó simítás előtti regények. Két fontos, nagytestű darab, és néhány kisebb. A legmunkásabb A bőség zavara, írom vagy tíz éve, „élet az irodalomban” évfordulós íróéletek, halálok, szerelmek, végzetek. Lassan ment, mert aláolvastam folyamatosan, Nyáry Krisztián ügyesen beelőzött a Nyugatos szerelmekkel, de Börcsök Mária is belehasított A kettészakadt ország után az irodalommal foglalkozó Szakadozó mítoszokkal, úgy tűnik tehát, a nagy Bőség-könyv egy esetben kerülhet piacra, ha valamelyik kiadó, látva az irodalom titkos élete után érdeklődő olvasótábort, technikát talál ki rá. Én még azt is el tudom képzelni, hogy tizenkét hónapkönyvben jelenjen meg, tizenkét kis könyv. Méreteiben is megfelelő volna a „kiskönyv-sorozat”, mert 120-180 000 karakter egy-egy hónap anyaga. A másik nagy, egy regénytrilógia, az Énekek éneke. Három nő párhuzamos története. Az első könyvet, a Zápor Vera regényét 2002-2003-ban lezártam, nem nyúltam hozzá azóta. Most arra vár, hogy végre a harmadik, Az öregasszony regénye is elnyerje végső formáját. És várakozik még néhány regény, kisregény, hogy reménybeli jövendő meneagerem végre megcsinálja a cége jogi hátterét, és felkeresi velük a kiadókat. Én nem vagyok jó tárgyaló, ahhoz szakember kell, akinek van a pénzhez is vénája, közben átlátja a körülményeket, képes felmérni a lehetőségeket.
Biztosan nem szereted, ha máshoz hasonlítanak, de amikor téged olvaslak, gyakran eszembe jut Vonnegut, hiszen nálad is megjelenik néha a szatíra és a lényeglátó társadalomkritika. Az ő kitalált írói alteregója Kilgore Trout. Szerintem minden befutott írónak járna egy ilyen személyiség, akivel bármit kimondathat, a legnagyobb hülyeségeket is. Számíthatunk nálad mostanában egy saját Kilgore Trout megjelenésére? Vagy nincs szükséged ilyen szócsőre?
– Nem, dehogy lesz Trout-om. Éppen elég lesz a következő tíz évre, ami van. Lehet, lemaradtam róla, nem találtam ki időben, pedig jól ismerem A bajnokok reggelijét. Bár, bár, ki tudja. Esthély Judit, egy bulvárújság írónője nyomja most éppen a bulvárt a 21 íróhalál című novellafüzéremben, átadtam neki a szót. Ez olyan könyv lesz, amifélét soha nem írtam. Megpróbálom irodalmira, nőire konvertálni a bulvárújságírást. Egy nő mást lát, másként ért, másképpen fogalmaz. Jó játék ellenállni az automatikus rációnak, betartani neki, szétlocsogni, szét-érezni. Meglátom, hogyan sikerül. Írás közben van bennem némi feszítő kettősség, ami gyakran nem esik jól, bizonytalanná tesz, de kétségtelenül különleges anyag a huszonegy elképesztő íróhalál.
Egy interjúban ezt nyilatkozod: „Hihetetlen módon untatnak, fárasztanak az Onagy-valóságok, időről időre próbálok szabadulni tőlük.”– ehhez ma is tartod magad? Egyáltalán, mik azok az Onagy-valóságok?
– Az Onagy-valóság hasonló akadás, amivel minden ember megharcol. Beidegződések, elutasítások, ugyanakkor elfogadás, amelyeken képtelen vagyunk változtatni. A feltétel nélküli nem, a feltétel nélküli igen a mondat befejezése előtt. A konfliktusmentes élethez sokkal több türelemre, belátásra volna szükség. Érthetetlen módon szerkesztőként dőlt belőlem a türelem, a belátás. Nem pontosan értem. Mondhatnám hosszabban is, de a lényeg talán ennyi.
Mit üzen az olvasóinak egy 60 éves író? Akar-e egyáltalán üzenni?
– Nemigen akarok üzenni. Nagy László legendás szónoklata után az ember nem üzenget, befogja a száját. Talán annyit mégis, főleg a fiatal olvasóknak, hogy az élet baromi rövid, érdemes figyelni minden momentumára, amíg van mire.
Mivel ünnepelsz december 27.-én? Remélem, azért egy 6 puttonyos tokaji aszút csak kidugózol…
– Hogy konkrétan mivel, nem tudni még. De hogy mit kívánok, tudom előre. Azt kívánom, amit a kormány harmadik éve, nevezetesen, hogy beindul a gazdaság, kezdődik a tündérmese, és ha a gazdaság maga egy szikrázó tündérmese, a csőpostán csak lecseng néhány fillér a földi szorításban élő prózaíróknak is, hogy a számláikat kifizessék, hogy utalhassák a gyerektartást, hogy ne haljanak éhen. A 21 íróhalálban ugyanis nem szerepel olyan eset, hogy a magyar író fűtését kikapcsolják, megfagy, netán éhen hal, túl abszurdnak látszik, még úgy is, hogy forradalmi helyzetben az abszurd, ami máskor nem abszurd.
Rimóczi László
